A csepeli Weiss Manfréd Művek Diósgyőr és a győri MÁVAG mellett egyike volt az ország három legnagyobb hadiipari komplexumának, emellett a Horthy-ligetben létesült Dunai Repülőgépgyár szintén fontos hadiipari létesítménynek számított. Nem véletlen tehát, hogy a második világháború végén Csepel az egyik legtöbbet támadott célponttá vált.
A szövetséges repülőgépek a legnagyobb csapást 1944 júliusában mérték az ipari komplexumra, de a lakosságot is megtizedelték.
A győri program keretében 1938-tól megindultak az óvóhelyépítések az országban. A csepeli WM gyártelepen ún. BGS (bomba, gáz és szilánk elleni védelmet nyújtó) óvóhelyek tucatja létesült, amelyek mintegy 25 ezer főt tudtak befogadni. Az óvóhelyek építési költségét a cégek leírhatták adójukból, a kormány ezzel is próbálta a vállalkozásokat bunkerek létesítésére ösztönözni.
Az óvóhelyépítéssel párhuzamosan a főváros légoltalma is fokozatosan formát öltött. 1943-ban a 206. honi légvédelmi tüzérosztály 1. ütegét állandó jelleggel a WM-be vezényelték, az év márciusában a Dunai Repülőgépgyár gyári repülőterére pedig az 5/3-as vadászrepülő század települt (Messerschmitt Bf. 109 vadászrepülőgépekkel), amely a továbbiakban Budapest vadászvédelmében is részt vett.
Célpontban a repülőterek
1944. április 3-ig Budapestet és környékét nem érte szövetséges légitámadás. Akkoriban már rendszeressé váltak a légiriadók, de ezen a napon komolyra fordult a helyzet. A szövetséges légierő több száz gépe érte el Magyarországot, ebből az egyik legnagyobb, 112 bombázót kitevő egységnek az volt a feladata, hogy megsemmisítse a szigetszentmiklósi homokdombok között felépített, Me 210-es bombázókat gyártó üzemet. Negyed 11-kor óriási zúgással közeledett az ellenség. A magyar légierő közelben tartózkodó gépei rekordidő alatt felszálltak, ám akkora volt a túlerő, hogy meg sem tudták zavarni a támadást. A gyárra és a repülőtérre 300 tonna bomba hullott, óriási károkat okozva. Az összes üzemrész megsérült, a gyár dolgozói közül mintegy kétszázan meghaltak, további kétszázan megsérültek.
Nem sokkal később újabb ütemben támadták a Csepel-szigetcsúcsi repülőteret, és éjszaka is folytatódtak az akciók, amelyek során Csepel község déli része is kapott találatokat. E nagyszabású támadásnak Budapest környékén mintegy 1100 halálos áldozata és több mint 500 sebesültje volt.
A bombázás sokkolta a lakosságot és a hatóságokat. A honvédelmi miniszter azonnal elrendelte a Budapest környéki községek, köztük Csepel kiürítését, de a rendelet nem vonatkozott a közlekedési vállalatok személyzetére, a hadiüzemekben dolgozókra, a tűzoltókra, mentőkre, a pénzintézeti dolgozókra, orvosokra, gyógyszerészekre, szülésznőkre, a temetkezési vállalatok dolgozóira, élelmiszer-kereskedőkre, hentesekre, a kisiparosok többségére, valamint a légoltalmi szervezetekbe beosztottakra. Az általános kiürítés önkéntes volt. Április 7–11. között a becslések szerint 200–300 ezer ember hagyhatta el Budapestet és környékét.
A szövetségesek az első támadás sikerén felbuzdulva április 13-án még nagyobb erőkkel jöttek. Összesen 567 bombázó 227 vadászgép kíséretében támadta a magyar repülőgépgyárakat és a repülőtereket, a károk felülmúlták a korábbiakat.
Csapás az olajipari üzemekre
A magyar olajipar elleni bombázóhadjárat 1944. június 14-én indult meg, amikor 500-nál is több bombázó mért csapást a magyar üzemekre. Csepel térségében nemcsak a kijelölt célpontot bombázták, hanem a községet is. Negyvenegyen életüket vesztették, hatvanan megsebesültek. A bombaszőnyeg elérte a Csepeli Szabadkikötő területét, a Shell, a Vacuum Oil Company és a Steaua kőolaj-finomítóit. A tartályok egy része kigyulladt vagy megrongálódott.
Ezt követően az angol és amerikai légierő kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan bombázta a magyar célpontokat, köztük Csepelt is. A Magyarország elleni legnagyobb légitámadást július 2-án intézték a nyugati szövetségesek. Összesen 620 nehézbombázót budapesti, szolnoki, győri és csepeli célpontok ellen vetettek be. A Szabadkikötőben, a kőolaj-feldolgozó és -tároló telepekben óriási károk keletkeztek, a felgyújtott tartályokból ötven-hatvan kilométerről is látható sűrű, fekete füst szállt fel.
A legszörnyűbb nap
Július 27. volt Cseppel történetének egyik legszörnyűbb napja. A bombázók ismét célt tévesztettek, a település központja, a Szent Imre tér és környéke szinte teljesen elpusztult. A tűz martaléka lett a római katolikus templom, és tetemes károkat szenvedett az összes közintézmény is.
A Weiss Manfréd Acél- és Fémművekben helyreállíthatatlan károk keletkeztek, a harckocsigyártás a továbbiakban itt megszűnt. A Magyar Posztógyár teljesen kiégett, ezt az üzemet is helyreállíthatatlannak nyilvánították, a megmaradt gépeket leszerelték és kitelepítették a szigetről. A finomítók mellett lévő Neményi Testvérek Csepeli Papírgyára szintén teljesen kiégett.
Az utolsó támadás 1944. szeptember 18-án érte Csepelt, igaz, a térség már nem volt a célpontok között; a Budapestre dobott bombák egy része véletlenül esett ide. Az angol és amerikai légierő többé nem támadta a Csepel-szigeten lévő célpontokat, novemberben viszont megérkezett a Vörös Hadsereg, a háború a földön folytatódott. 1945. január 9-én a németek kiürítették a Csepel-szigetet, s itt másnap véget értek a harcok.
csepel.info/magyartudat.hu
Én kisgyerekként 4 évesen átéltem ezeket a bombázásokat,a WM Gyár területén egy nagy Bunkerban,ami bombabiztos volt.Hogy a 16 bunker közül melyikben,arra pontosan nem emléxem,de a II.Kapunál a Vasöntődénél lévő rémlik.A hatalmas repülőgépek(Gigant) Zúgása felülmúlta a bunkerben megbúvó sok gyerek,család sírását,jajveszékelését.Apám fenn szolgált,és dolgozott egy hadiüzemben(Fémöntőde,és ALu.Kohó),Nem érte nagyobb sérülés túléltük.Egy-két eltévedt bomba a Királyerdei(Aggteleki u. 5.) vályogházunk közelébe esett,a falak szétnyíltak,a tetőzet összetört. A Második szomszéd-bácsi meghalt,mert kimászott a földalatti bunkerből,nézni a bombázást.( Pető bácsi) A Gyárban leírhatatlan rombolást lehetett látni,mikor Nyár végén kijöhettünk a bunkerból