1802. szeptember 19-én a Zemplén megyei Monokon fiúgyermekük született a Túrócból elszármazott Kossuth László egykori uradalmi főügyészéknek.
Hamarosan Lajos névre keresztelték a fiúcskát, akiről akkor még aligha gyaníthatták az elmagyarosodott evangélikus nemes tót atyafiak, hogy pár évtized múlva hírhedt világfelforgató, majd a magyar nép örök emlékű vezére, sőt, élő legendaként messiásként visszavárt „atyja” is lesz.
A zsúpfedeles ereszek aljában valamit azért kellett, hogy sejtsenek a jó monokiak, mert Lajoska burokban született, és ez a kiváltság, akárcsak a hatodik ujj, az ősi magyar táltoshit szerint nem adatik meg mindenkinek, csak annak, akit az égiek megjelölnek, nagy célokra kiválasztanak.
Hogy e hagyomány ismerete szerepet játszott-e a gyermek Kossuth személyiségfejlődésében, azt nem tudjuk, de föltételezzük, bár hozzá semmilyen támpontunk nincsen.
Kossuth önmagáról nagyon keveset írt, noha hatalmas életműve teljes egészében mindmáig feldolgozatlan, kiadatlan, ami mindenekelőtt azért botrány, mert a magyarságot modern nemzetté formáló történelmi egyéniségek közül aligha vitatható, hogy övé a legnagyobbik érdem.
Kossuth jellemrajza majdnem annyiféle, ahányan kortársai közül írtak róla. A nép szerette, dalokat költött és terjesztett róla, torinói emigrációja idején százak és százak zarándokoltak hozzá. Széchenyi, akit évtizedekkel túlélt, hol irigyelte, hol meg rettegett forradalminak vélt terveitől, Petőfi és köre negyvennyolcban nem tartotta elég radikálisnak, mások éppen ellenkezőleg, úgy vélték, túlzottan is vakmerő.
Kinek volt hát igaza?
Nyilván teljesen senkinek, és egy kicsit mindenkinek. Kossuth alakja, mint általában a nagy formátumú személyiségeké, nem tűri a beskatulyázást.
Országa első számú vezetőjeként nem előzetes (vagy éppenséggel utólag gyártott) elvárásoknak, hanem a kor által diktált, sokszor percről percre változó kihívásoknak kellett megfelelnie, nemcsak önmagáért, de nemzete becsületéért, országa érdekeiért kellett helytállnia – s nem egy-két történelmi epizód erejéig, hanem – 92 évesen halt meg – egy következetesen leélt, teljes életen át.
Csorba Béla
magyartudat.com
