Az első világháborúban hazánkban a legnagyobb vérveszteséget a Dél-Alföld lakossága szenvedte.

E negatív statisztikából különösen két település emelkedett ki: az egykori vásárhelyi Pusztára települt Oros­háza, és Hódmezővásárhely. A 19. század utolsó évtizedétől kezdve mindkét településen agrárszocialista megmozdulások voltak, és ellen­zéki képviselőket küldtek az országgyűlésbe.

Ezt a „rebellis maga­tartást” a hatalom a kíméletlen behívásokkal is igyekezett megtorolni, hadd pusztuljanak az eszme hordozói! A történelmi Magyarország területéről 18,5%-ot hívtak be katonának. Ugyanekkor a katonaállo­mányba került vásárhelyi férfiak a helyi lakosság 23,3%-át tették ki. A háborút követően a halottak és az eltűntek számát Vásárhelyen mintegy 3 ezerre teszik.

Amíg Magyarországon a háború során a férfi lakosság átlag 3%-a pusztult el, Vásárhelyen 9,4%. Az elesettek 73-­78%-a földműves, napszámos, agrárproletár volt. Orosházáról az ös­szes férfi 10,7%-a veszett oda.

Ezek az adatok az újkori Magyaror­szág addig ismert legmagasabb véráldozatát jelentik!

A Dél-Alföldet ebben a kivérzett, testileg, lelkileg szenvedő állapotban érte a királyi román hadsereg hadüzenet nélküli „segítsége”. 1919. április 29-ről 30-ára virradó napon Maicanescu alezredes parancsnoksága alatt egyes csapategységek megszállták Hódmezővásár­helyt. Kiss Ferenc szemtanú  így beszélt erről: „A fogatosok mondták, hagy gyünnek a románok Orosháza felül. Sóshalmon, Imre Ernő kovácsmestör előtt állt mög ëgy elrekvirált kocsi, amelyikön sok román ült. Az ëgyik ösmerős volt. Komán Gergő volt. Együtt szolgáltam vele Galíciában, a 24-es gyalogezredben. Most román katonaruhában volt.

– Mi járatban vagytok? – kérdöm a komátul.

– Földet foglalni gyüttünk.

– Nektök nincs elég Erdélyben?

– Van, de az csupa hegyes. Nekünk mög jó termőföld köll.

– Osztán, soroztak, vagy önként jelentköztél?

– Önként, mert 5 holdat adnak érte az elfoglalt földbül.

Többet asztán nem is beszélt, mert a többiek is lëugráltak a kocsirul, és kezdték kijelölni a határt. Ëgyfelől a Vásárhelyrül Orosházára tartó országút közepe volt a határ, a 78-as őrházig. Körösztbe mög a sóshalmi iskola sarkátul a Pacsirta csárdáig húzódott. 200 méterönként fehér oszlopokat vertek lë. Ettül a vonaltul kifelé, a Puszta felé mán a nagy Románia volt”.

Ez a határkijelölés ideiglenes volt. A Vörös Hadsereg mozgását követve, ezen a szakaszon a román csapatok a Tisza vonaláig húzód­tak hazánk területén, és megkezdték a fosztogatást, rekvirálást, erőszakoskodást, botozást, megkínzást, gyilkolást. Különösen sokat szen­vedett tőlük a szétszórt tanyavilág, amely védtelen volt és kiszolgál­tatott. Jellemző a fegyveres román katonák bátorságára, hogy erősza­kos cselekményeiket éjjel, rajtaütésszerűen követték el, nappal pedig a megsarcolt és megfélemlített tanyaiakkal román nyelven azt kiabál­tatták, hogy „éljen a nagy Románia!”

Kiss Ferenc így folytatta idevágó élményeinek elbeszélését: „A parasztfiatalok „tambura bálakba” jártak esténkint. Így védeköztek, mert ahun 8-10 embör összegyütt, oda mán nem mertek bemönni a románok. Nappal végigjárták a tanyákat, és ahun szép nagy fák vol­tak, mögparancsolták, hogy vágják ki. Ezzel keresködtek. Eladták a saját zsebükre. A katonai őrjáratok fegyver utáni kutatás címin a ruhásszekrényöket dúrták föl, és főleg a nagylányoknak összegyűjtött, vadonatúj stafírungot vitték el. Úgy kifosztották a lakosságot, hogy péz helyött csak tojással löhetött fizetni. A dohánynak olyan nagy lött az ára, hogy ëgy tőtet dohányért ëgy tojást is adtunk.”

Kiss Ferenc elbeszéléséből két alapvető jelenség is kiemelésre kívánkozik. Az első az, hogy a politikai színezet mögött egyértelműen a földszerzés, a nacionalista, soviniszta terjeszkedés, a pánromán biro­dalmi törekvés is leplezetlenül kifejezésre jutott. A másik jelenség pedig az, hogy ez a királyi román hadsereg vegyes lakosságú magyar vidékeken lakó román nemzetiségeket is igyekezett felszívni, mundérba bújtatni, hogy a nacionalista gyűlöletszítás erősebben érvényesülhes­sen. Mint majd látni fogjuk, magyar katonaszökevényeket, hazaárulókat és közönséges bűnözőket is befogadtak, román mundérba bújtat­tak, fegyvert adtak nekik, és a legpiszkosabb munkát velük végeztették el, hogy a nemzetközi megítélés később ne őket vádolhassa. Jellemző magatartás!

A Hódmezővásárhelyt megszálló román csapatok között föltűnt egy különösen érdekes, szadista figura: Berényi László. A korabeli napilap így írt róla: „…Berényi régebb idő óta Vásárhelyen tartózko­dik, a tanyák között bolyongott piszkos, szurtos ruhában s valószínű, hogy a tanyák között történt rablásokban is része volt. Nem régen került haza olasz fogságból s itt telepedett le.”

Ugyanez a lap egy nappal korában ezt írta: „Tegnap volt egy hete, hogy a városban feltűnt egy fiatal göndörhajú ember, ki román kato­nai egyenruhát viselt, előbb tiszthelyettesnek, azután zászlósnak, legutóbb pedig hadnagynak tituláltatta magát… ő elől lovagolt, a kör­nyezete pedig kocsin kísérte minden lépését, melyhez szenny és vér tapadt.”

Kiss Ferenc adatközlőnk beszélte, hogy a vásárhelyi nép dalt rög­tönzött róla, amelynek első sora így szól: „Mögrugott a Berényi fekete lova…”

A történelmi kutatás valamivel többet derített ki róla. A franciák 1919. április 28-án Makó felől érkeztek, de csak egy napig voltak itt. Április 30-án jöttek a megszálló román csapatok. Ekkor a vásárhelyi városházán jelentkezett a 24-26 év körüli Berényi és azt mondotta, hogy ő kassai születésű ember, a magyar hadsereg tiszthelyettese. Később a románok ideiglenesen visszavonultak Orosháza felé, de július 21-én ismét visszajöttek a városba, és Mártély községnél a Ti­száig vonultak.

Július 22-én ez a csavargó már román tiszthelyettesként „tevékeny­kedett” a városban. Pár nap múlva pedig román hadnagyi mundérban járt, és a belváros egyik elfoglalt házára (IV. ker. Ferenc József sugárút 24.), ahol berendezte „hadiszállását és inkvizíciós irodáját”, azt írta ki: „Vásárhely város rendőrparancsnoka”. Berényi „előretolt” végrehajtóvá vált, miközben a román parancsnokság a „háttérben” maradt.

Berényi László
Berényi László

Berényi László ettől kezdve román fegyveres támogatással kettős gyűjtési szenvedélynek hódolt. „Rendőrparancsnokságára” hordatta össze a románok és az általa elrablott tárgyakat. Ezek között ékszerek éppúgy szerepeltek, mint csontnyelű sétabot. Szarkaként „műértett”, és mindent összerabolt, ami csillogott. Gyűjtőszenvedélyének másik részét a védtelen emberek képezték. Nőt, gyereket, öreget, mindenkit összefogott, aki benne ellenszenvet váltott ki, valamilyen ellenállást fejtett ki, vagy bármilyen okból neve, személye „üldözendővé” vált. Gaztetteihez kitűnő társra lelt a helyi Nagy Géza fényképészsegédben. Tevékenységének azzal igyekezett „hitelt és elismerést” biztosítani, hogy Arany Mária személyében egy itteni, egyszerű lányt szemelt ki menyasszonyának. Erről így írt a korabeli lap: „Berényinek vasárnap volt az eljegyzése egy vásárhelyi lánnyal. Az eljegyzés nagy dáridó mellett folyt le…, a leány nem akart hozzá menni, azonban a leány szüleit azzal fenyegette meg, hogy ki fogja irtani az egész családot, ha a leányt nem adják hozzá.”

Rémuralmát napról napra fokozta. Az elfogott, összekötözött embereket részben saját kezűleg ütlegelte, részben a román pribékekkel kínoztatta meg. A szaporodó fogolylétszám miatt a „rendőrségi épü­let” szűknek bizonyult, ezért a városháza pincéjét használta fogdának.

Figyelme gyorsan ráterelődött a város ellenzéki hagyományaira. Besúgással, följelentéssel névsort állított össze. A munkásvezetőket igyekezett elfogni, de ők a veszélyhelyzetben elmenekültek, és a román katonák csupán Posztós Sándort találták otthon. Az 1873-ban született szocialistáról így írt Fejérváry József: „… törvényhatósági bizottsági tag, a szociáldemokrata pártnak egyik vezető férfia, a földmunkásságnak megszervezője, s a proletárdiktatúra alatt a direktóriumnak egyik vezetőségi tagja, kit Berényi oláh hadnagy halálra ítélt, s kit már vittek is a vesztőhelyre. Honnan csak a városi tanács közbelépése mentett vissza az életbe…”

A sztálinista történelemszemlélet vulgárszocialista modorban csak üldözött proletárt és ezek osztályellenségét, elsősorban országos, illet­ve helyi hatalmat különített el, ítélt meg; egyéni különbségek nélkül, mereven „jó és gonosz” rétegre osztva a társadalmat. Fejérváryt nem lehet kommunista rokonszenvezőként beállítani, mégis tisztelettel írt Posztós Sándorról; de személye honpolgári, emberi értéket jelentett a város több vezetője előtt is. Nem véletlen, hogy id. dr. Csáky Lajos 152 holdas városi főügyész vezetésével 4 tagú református papi küldöttség járult a román városparancsnoksághoz, hogy Posztóst enged­jék szabadon. A románok a határozott föllépés és a csoportos összefo­gás hatására most is megtorpantak, és engedtek. Berényi szabadon bocsátotta a szocialista vezetőt és a nőket.

Az ő erkölcsi ítélete szerint persze ára volt a fogoly szabadulásá­nak. A börtönből ugyanis további személyeket engedett el, akikért a családjuk nagy pénzeket fizetett. Csakhogy az ilyenfajta kiválogatás során fogságban egy csomó nyomorult, szegény ember maradt. 39,5%-uk földműves volt, 35,5%-uk ipari munkás, 12% egyéb foglalko­zású és 9 fő, 16% ismeretlen katona, akiket a határ és a város legkü­lönbözőbb pontjain, minden indok nélkül fogtak el. Ezért az 56 embe­rért senki sem fizetett, illetve már nem volt idő arra, hogy a vérdíjat letegyék. A helyi lap is megállapította: „A Berényi hóhér szerencsétlen áldozatai mind szegény emberek voltak s legtöbbjük özvegyet és árvákat hagyott sötét nyomorúságban.”

A hátrahagyott családok eleinte 20, 30, 50 korona állandó havi segélyt kaptak. A megtorlás először tehát szocialistaellenesnek indult, de az összefogottak közül épp a vezetők és aktív tagok hiányoztak, így az egész akció szegényellenes jelleget öltött. Berényi a saját osztályos társain, a proletárokon állt bosszút.

1919. július 25-én, piaci nap reggelén Zerkovitz román főhadnagy városparancsnoktól kapott fedezettel; egy szakasz katonával és 2 go­lyószóróval megindultak a kutasi úton kifelé, a mintegy 6 kilométerre lévő, dr. Nagy Dezső birtokos villaként számon tartott tanyájához. Azt ma már nehéz megállapítani, hogy a városháza börtönéből pontosan hány rabot állítottak be a halálmenetbe, de valószínű, hogy a számuk útközben is szaporodott néhány ártatlan emberrel. Adatközlőnk szerint akadt közöttük olyan paraszt, aki a vonulás szokatlan zajára kiállt a kapuba nézelődni, és a katonák berángatták a sorba.

Pap István ácssegéd néhány nappal azelőtt esett fogságba. Akkor hajnalban a sógoránál disznót vágott. A böllérmunka után Vásárhelyről tartott hazafelé. A csizmaszárból kikandikált a nagy kés nyele. Mint „orozva támadni akaró partizánt” elfogták, és a tömlöcbe ve­tették. Kivizsgálás, bírói eljárás, de még katonai statáriális ítélet sem volt senkinél! Szilágyi Albert a vesztőhelyre menetelés közben a református 90. zsoltárt kezdte fönnhangon énekelni: „Tebenned bíztunk eleitől fogva…” Amikor ezt Berényi meghallotta, még − valószínű gúnyos − megjegyzést is tett rá. Ezt az adomát a 2008-ban elhunyt Kiss Imre Istvánné Kámvás Zsuzsánna, Szilágyi unokája hallotta valakitől és beszélte el.

Ami ezután történt, az primitív szadista terrorakció volt. Egyrészt megfélemlítő hatást akartak vele kiváltani, másrészt a hóhé­rok az ártatlan emberek szenvedésében kéjelegtek. Az egész brutalitás egyértelmű magyarellenes bosszúállássá vált.

A helyi lap így idézte föl a történteket: „A Kutasi út mellett, a körtöltéstől nem messze, a Vékony József földjén, a dr. Nagy Dezső mezsgyéje mellett játszódott le az a rettenetes tömegdráma, melyet Berényi László hóhér és pribékje, Nagy Géza rendezlek s melynek az elmúlt pénteken, július 25-én negyvenhét vásárhelyi ember, a legtöbb ártatlan, véres áldozatul esett.” [A közölt szám pontatlan, 9 személyt nem tudtak azonosítani, ezek zöme más vidékről való katona volt.] „Délelőtt 10 óra volt, mikor kiért a kíséret. Három egyént elővezettetett és kóstolóul agyonlövette őket. A többit a dr. Nagy Dezső tanyájának a pincéjébe terelték, majd onnan vezették föl őket. Tudták, hogy meghalnak. Egyik a pince falára, másik egy-egy kis cédulára írta: „itt voltam, 5 perccel halálom előtt, isten veled édes anyám, családom!”. Reszkető vonások, könnyes, szomorú, falfehér arcok.

Kivezették őket, egy csomóba álltak, csak saját kérésére Vékony Jánost állították külön. Ő azt mondotta, hogy ő bűnös, tolvaj volt, nem érdemesíthető arra, hogy a többivel legyen. A mezsgyén elkezdett pe­regni a golyószóró. Hangtalanul eslek össze, és haltak meg. Már 1 órakor tömegsírban aludtak. Nem maradt más, mint a Szilágyi Albert munkás kabátja. Vékony Jánost a Nagy Varga István tarlóján lőttek agyon és a kukoricában földelték el…”

Közülük az egyetlen bűnöző, Vékony János nagyobb erkölcsi erényről tett tanúbizonyságot, mint hóhérai!

Kiss Ferenc adatközlő így beszélt az eseményről: „Azon a nyáron részes voltam Molnár Ferencnél. Ez a tanya Kutas felé a harmadik volt a Nagy Dezsőétül. Azon a napon rossz idő volt, esött az eső. Az eget figyeltük, hogy tudunk-ë mán aratni, amikor géppuska kattogást hallottunk a szomszédbul. Mindjárt monta a gazda, hogy mán mëgint itt vannak az olájok, oszt nem lösz máma aratás. Úgy is lött. Nem mertünk tűluk kimönni a földre. Délután hallottuk mög, hogy 56 embört kivégeztek.”

Az 1906-ben született Tóth Jánosné (10) a történetet így mesélte el: „A Nagy Dezső tanya mögött, befelé a parton állt a Ceglédi tanya. Itt dolgoztunk Szűcs unokatestvérömékkel, amikor géppuska kelepölést hallottunk. Alig később fegyverös román katonák gyüttek be hozzánk és kiterelték a férfiakat. Köztük volt Ceglédi Jani és a Szűcsök. Velük temettették el a kivégzötteket. Amikor a Vékony földre értek, mán ki volt ásva a nagy gödör. A foglyokkal előbb mögásatták a sírjukat, azután lűtték lë űket. A legtöbbnek a fejit lűtték szét. A kukoricalevelekön ott volt a sok vér, mög az agyvelő. Voltak, akik nem kaptak halálos lövést. Amikor rájuk húzták a földet, a föld még percökig mozgott fölöttük. Úgy köllött temetni, hogy a gödörbe ëgy sor embört raktak, azután rájuk ëgy sor földet, míg mindönki bele nem került.”

A tömeggyilkosságról Ormos Mária is megemlékezett. A román megtorlásokról azt írta, hogy a román seregek túszszedést és gyilkos­ságokat követtek el.

Az azonosított mártírok névsora:

Sorszám            Név                                    Életkor              Foglalkozás

1.                        Asztalos Imre                           43                    földmunkás

2.                        Árpa József                             22                    vegyeskereskedő-segéd

3.                        Balázs János                            16                    cipésztanonc

4.                        Bang Péter                               48                    közigazgatási fertőtlenítő

5.                        Bálint József                            22                    kéményseprő

6.                        Búza Imre                                23                    csizmadiasegéd

7.                        Darida József                           34                    földmunkás

8.                        Domokos János                                   ?                      ?

9.                        Forrai Lajos                             19                    tanuló

10.                      Galsi István                              ?                      ?

11.                      Hegedűs Imre                          58                    földmunkás

12.                      Hódi Ferenc                             33                    telefonszerelő

13.                      Hódi István                              31                    földmunkás

14.                      Kardos Ferenc                         25                    földmunkás

15.                      Kis Lajos                                 39                    fürdőmester

16.                      Kiss Imre                                 46                    feles

17.                      Kiss Lajos                                20                    szabósegéd

18.                      Kiss Sándor                             44                    feles

19.                      Kiss Sándor                             54                    földmunkás

20.                      Kocsis Sándor                          46                    vásári mutatványos

21.                      Kovács János                           20                    seprűgyári munkavezető

22.                      Kristó Lajos                             48                    ácsmester

23.                      Krizsán Sándor                                    43                    kazánfűtő

24.                      Nagy Sándor                            37                    földmunkás

25.                      Neller József                            23                    földmunkás

26.                      Nyíri Bálint                              16                    lakatossegéd

27.                      Pap Sándor                              40                    földmunkás

28.                      Papp István                              34                    ácssegéd

29.                      Radics Imre                             18                    földműves

30.                      Sebők Szilveszter                     26                    asztalossegéd

31.                      Strasser Gábor                         24                    divatáru-kereskedő

32.                      Süli Imre                                  34                    kőműves

33.                      Süli József                               ?                      ?

34.                      Szabó Ferenc                           45                    kőművessegéd

35.                      Szabó Imre                              20                    csizmadiasegéd

36.                      Szabó Mátyás                          22                    kőművessegéd

37.                      Szabó Mihály                           46                    halász

38.                      Szabó Sándor                           36                    földmunkás

39.                      Szerencsi Péter                         20                    földmunkás

40.                      Szilágyi Albert                         62                    földmunkás

41.                      Szűcs Péter                              42                    földmunkás

42.                      Tornyai Balázs                         32                    lókereskedő

43.                      Tóth Sándor                             46                    földmunkás

44.                      Vékony János                          55                    rabló

45.                      Vígh Sámuel                            53                    földmunkás

46.                      Wirtsz Péter                             ?                      ?

47.                      Zvara Mihály                           32                    földmunkás

 

Érdemes röviden megvizsgálni a kivégzettek életkorát is. A 47 azonosított férfi közül négynek ismeretlen volt a kora. A többieknél így alakul:

 

Életkor         Fő

16                       2

18                       1

19                       1

20                       4

22                       3

23                       2

24                       1

25                       1

26                       1

31                       1

32                       2

33                       1

34                       3

36                       1

37                       1

39                       1

40                       1

42                       1

43                       2

44                       1

45                       1

46                       4

48                       2

53                       1

54                       1

55                       1

58                       1

62                       1

 

A két szélsőértéket a 16 évesek és a 62 éves képezte. 24 éves korig, vagyis a klasszikus felnőttkorig 14 fiatalt találunk, a 47 fő 30%­át. A 25-40 év közötti fiatalok csoportjában 13 személyt, a vizsgáltak 28%-át. A 42-62 év közötti idősebb korosztályban 16 személy volt, és a 4 ismeretlen korú 8%-ot tett ki. A 16-40 év közöttiek 27-en vol­tak, a vizsgáltak 57,5%-a. 1919 nyarán így pusztított ismét a történe­lem egy középnagyságú alföldi mezővárosban.

Az egyik mártír, az 1884. december 7-én született Papp István ácssegéd családi naplóját unokája, Sajti Mihály székkutasi polgár­mester őrzi. A kivégzett feleséget és 3 kiskorú gyermeket hagyott hát­ra.

A naplóba egyikőjük ezeket a szomorú sorokat írta be ceruzával: „Apukám hősi halált halt 1919-be július hó 25-ik napján. Szerdán megfogták, Pénteken kivégezték őket. 56 embert ártatlan lélekben végeztek ki.”

A történtek megismerése után a városban óriási volt a felháboro­dás. A román megszálló csapatok parancsnoka, félvén a nyílt összetű­zéstől, a piszkos munka elvégzése után áldozatul odadobta a hóhéro­kat. A helyi lap többek között így írt az eseményekről:

„A megszálló román hadsereg Vásárhelyen tartózkodó tisztikara tegnap egy veszedelmes gonosztevőről rántotta le a leplet és tette ártalmatlanná.” (13) Egy nappal később ezt fogalmazta: „A bandita további kalózkodásait a megszálló csapatok Vásárhelyen tartózkodó tisztikara akadályozta meg. A vizsgálat folyamatban van, egymásután jelentkez­nek a kifosztottak, a kizsaroltak, kiknek egy része már vissza is kapta az elrablott holmikat.”

A július 30-án, szerdán megjelent lap szerint az összerablott kin­csek között, amelyet Berényi László szállásán foglaltak le, csupán az ékszerek 60-70 ezer korona értéket tettek ki. A lap vasárnapi számában még így fogalmazott: „Hogy ki volt ennek a rettenetes gonosz tervének a mozgatója, nem tudjuk.”

A román katonai parancsnokság természetesen rögtön elhatárolta magát az eseményektől. Előbb arra hivatkozott, hogy a történtekről nem tudott, nem támogatták a hóhér- és rablóakciót. Azonban hamaro­san érzékelniök kellett, hogy ez a mentegetőzés nagyon átlátszó, és csak olaj a tűzre. Az ilyenkor szokásos másik taktikát vették hát elő: átmentek támadásba. Azzal vádaskodtak, hogy a visszavonuló román sereget a lakosság megtámadta, több tisztet felkoncoltak, és ezért al­kalmazták a megtorlást. (16)

Ez a védekezés ismét sántított, hiszen a fegyver nélküli, védtelen és békés lakosság miként koncolhatta volna föl egy reguláris hadsereg tisztjeit? Berényi Lászlót és Nagy Gézát előbb alaposan összeverték. A helyi levéltárban őrzött ügyirat 1920. december 31-én ceruzával írt jelentése szerint „Berényi jobb halántéka vérzett.” A verés közben epileptikus rohamot színlelt, lefeküdt a padlóra, hörgött, habot dúrt, reszketett. A behívott orvos azonnal megállapította, hogy szimulál, és talpra állították. Érdekes, hogy többet nem is esett össze. Ezután az álhadnagy 70, pribékje pedig 25 nyilvánosan, a Kossuth téren végre­hajtott botütést szenvedett el, (17) ahogy ez a feudalizmus korában szoká­sos volt. A helyi lap így beszélte el az eseményeket: „Szerdán éjjel fél 10 órakor halálosan sújtott le a földi igazságszolgáltatás keze Vásár­helyen két szélhámos, bűnös emberre. Akik… vérlázító kegyetlenséggel ártatlan emberek vérét ontották… A felizgatott nép megnyugtatására szerdán este 7 órakor deresre húzták Berényi László álhadnagyot és Nagy Géza fényképészt és súlyos büntetéseket mértek rájuk. Azután meggyóntatták őket; féltízkor egy eskort tiszti parancsnokkal a Népkertbe kísérte le a két elítéltet s a színház jobb sarkához állítva, agyonlőtték őket sortűzzel.

Előbb Nagy Géza fényképészt végezték ki, azután került sor Berényire, a főbűnösre. Ideiglenesen ott földelték el őket, míg majd a temetőbe jutnak. Vérüket a Népkert homokja itta fel.” (18)

A közhangulat ugyan csillapodott, a mártírok családtagjai viszont nem nyugodtak bele, hogy szeretteik embertelen körülmények között, jeltelen gödörben összedobálva porladjanak. Járták a román parancs­nokságot. A kivégzés után két hét múlva engedélyt adtak a kihantolás­ra és az embereknek kijáró végtisztességadásra. Más kérdés, hogy nyár volt, a fülledt melegben a holttestek oszlásnak indultak, a közel­ről nehéz fegyverrel leadott sorozatlövés is szörnyű roncsolást okozott, így az azonosítás nagy nehézségekkel járt, és részlegesen sikerült. A tömegsír föltárására 1919. augusztus 6-án, szerdán reggel került sor.

„Az exhumálást a Kardos temetkezési intézet végezte 10 emberével s 20 kocsival.” (19) A helyi sajtó így írt: „A kapitányi hivatal az exhumálásnál az alábbi hivatalos értesítést adta ki: „A román katonai parancsnokság rendelete értelmében közhírré tétetik, hogy a kutasi út mentén kivégzett és eltemetett egyének hullái folyó hó 6-án, szerdán reggel 4 órakor a hatóság által ki fognak emeltetni és eltemetés végett hozzátartozóinak átadatni. A román katonai parancsnokság parancsa folytán az exhumálásnál csupán az eltemetett egyének hozzátartozói közül is csak azok jelenhetnek meg, akik előzőleg a rendőrhatóságtól engedélyt nyertek.” (20)

A román parancsnokság nem volt valami bőkezű a kegyelet osztá­sában sem. Nyilvánvaló aggodalom húzódott meg a szigorú személyi korlátozás mögött. Féltek a tömegtüntetéstől és attól is, hogy a kegyetlen mészárlás felszínre került bizonyítékait, a szétroncsolt teteme­ket látva a nép megdühödik. A szemtanúk szerint 56 koporsó sorako­zott a szántóföldön, a kiásott gödör szélén, és a román karhatalom mögött egy csomó jajveszékelő özvegy kínlódott. A halottas kocsik délre szállították a tetemeket a város különböző temetőibe, és leg­többje családi sírokba került. Közös emléküket a Nagy Dezső-tanya falán elhelyezett tábla és a 47-es út mellett állított emlékmű őrizte meg.

A kegyetlen dráma a végtisztesség megadásával nem ért véget. Mint a mártírok életkorából látni lehet, zömében fiatal, családfenntartó emberek voltak. A legtöbbjük szegény, a társadalom alsó rétegeiben, nagy családdal tengődött és az otthon egyetlen támasza volt, hiszen a gyerekek még nem kerestek, az asszony pedig velük volt elfoglalva.

A rászoruló családoknak a tanács adott segélyt. Ez azonban olyan szerény volt, hogy a megélhetésüket nem biztosította. Az infláció, a korona devalválódása, majd a világgazdasági válság évtizedekre ki­terjesztette az árván, özvegyen maradt emberek szenvedését. Ráadásul a tanács is spekulált. A segélyek időnként elakadtak, nem lehet tudni, hogy hanyagság, vagy titkos belső utasítás következtében-e? Ilyenkor a nélkülözők újrakezdték a kérvényezést. Így vonszolódott az életük évről évre előrébb.

A levéltári iratok jókora kérvényköteget és tanácsi határozatot tar­talmaznak. Közülük példaként a két Szabó család anyagából mutatunk be részleteket. Ilyenek egyébként még 1934-1935-ben is kerültek az iratcsomóba. A fogalmazványok egyúttal azt is mutatják, hogy még a legegyszerűbb nép is tisztában volt vele, hogy az 1919-es vásárhelyi tömegmészárlásban a románok gyűlölete játszotta a fő szerepet, hiszen a mártírok jelentős része „semmiféle mozgalomban nem vett részt”, társadalmi vagy egyéb bűnt nem követett el.

„Tekintetes Városi Tanács!

Alólírottak, kiknek eltartóját, kenyérkeresőjét 1919 év júliusában az oláhok kivégezték, tizennégyen teljes nyomorúságban a legnagyobb szegénységben maradtunk. A Tek[intetes] tanács szomorú helyzetünket tekintve állandó, még pedig 50 koronás havi segélyt utalványozott. Ez az összeg azonban a mai rettenetes drágaságban oly elenyészően csekély, hogy alig pár kilogram kenyérre való s így családunkkal a legnagyobb nyomornak vagyunk kitéve. Most az iskolaév kezdetén gyermekeinknek se könyve, se ruhája, se kenyere; mi pedig dologra nem mehetünk, mert kicsinyeinket nem hagyhatyuk otthon. Mély tisztelettel kérjük ennélfogva, hogy havi segélyünket legalább 200 koronára felemelni méltóztassék.

Hmv. 1921. aug. 26.

Mély tisztelettel:

özv. Szabó Istvánné,

özv. Szabó Mihályné,

özv. Hódi Istvánné

Mártély t: 2692/g.”

„Méltóságos Polgármester Úr!

Alulírott özv. Szabó Mihályné Mártély tanya 2692/g. szám alatti lakos [… írta, hogy] Férjemet néhai Szabó Mihályt a román megszálló csapatok 1919-ben kivégezték, minden ok nélkül mert hiszen férjem életében sohasem vett részt semmiféle mozgalomban, így nyilvánvalóan a megszálló csapatok őt ellenséges indulatból végezték ki…

Hódmezővásárhely, 1932. szeptember 27.

Maradtam kiváló tisztelettel:

Özv. Szabó Mihályné.”

„Méltóságos Polgármester Úr!

Alulírott özv. Szabó Istvánné Mártély 2666. sz. lakos mély tisztelettel kérem Méltóságodat, hogy részemre havi segélyt megállapítani kegyeskedjen.

Kérésem indoklására legyen szabad az alábbiakat felhoznom: Férjemet, néhai Szabó Istvánt 1919-ben a románok kegyetlenül kivégeztették, pedig soha semmiféle mozgalomban nem vett részt. Nyilvánvaló, hogy a románok a magyarság iránt érzett bosszújukat töltötték ki férjemen, és döntöttek ezzel engemet és családomat szerencsétlenségbe.

Hódmezővásárhely, 1933. január 10-én.

Kiváló tisztelettel:

Öz[v.] Szabó Istvánné”

Utószó

 

Vásárhelyt úgy tartjuk számon. mint azon legnyugatibb hazai tele­pülést, ahol az erdélyi műveltség még hatott, és a történelmi kapcsolat is elevenen él. Nagy Bercsényi Miklós a város jóságos földesura volt. (Tornyai János nagy méretű, róla festett képe ma is a városháza dísztermében függ.) A Bethlen Gábor-hagyományok nem egy erkölcsi, kulturális értékét a nevét viselő, közel 300 éve alapított gimnáziumunk ma is őrzi. Jeles személyiségeink, Tárkány Szücs Ernő néprajztudós, Kárász József író és sokan mások Kolozsvárt tanultak. Egykori refor­mátus temetőink kopjafái, népi bútoraink faragása, motívumkincse sok erdélyi vonást őrzött meg. A vásárhelyi módos gazdáknak Világos mellett és Lippán szőleje volt, a 18. és 19. században Erdéllyel mindig szoros cserekereskedelmet folytattunk. A hatalmas hódmezővásárhelyi tanyavilág úgy épült föl, hogy a gerendák jó részét az erdélyi folyókon úsztatták le a Tiszába, a kikötőhelyekre, Körtvélyesbe és az idősza­konként hajózható Hód-tavába. A sót szintén tutajokon hozták hoz­zánk Erdélyből. A református Ótemplom lőréses, kerített udvarfala, a mennyezet festett fakazettái, stallumai erdélyi hatást is tükröznek.

A 18. század közepétől nem egy szegény román pásztor, illetve földműves család költözött be, főleg Biharból Vásárhelyre, és telepe­dett le végleg. Népeink mindig szoros barátságban éltek egymással. Az Argyelánok, Muresánok és mások munkájuk szerint ugyanolyan megbecsülést élveztek, akár az őslakók. Nem az ő hibájuk, nem a nép vétke, hogy a hivatalos román államhatalom a 20. század során szün­telen „magyar bűnöket” keresett, igyekezve éket verni népeink közé.

magyartudat.com

 

 

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

Az anonim látogatóazonosító (cookie, süti) egy olyan egyedi - azonosításra, illetve profilinformációk tárolására alkalmas - informatikai jelsorozat, melyet a szolgáltatók a látogatók számítógépére helyeznek el. Fontos tudni, hogy az ilyen jelsorozat önmagában semmilyen módon nem képes a látogatót azonosítani, csak a látogató gépének felismerésére alkalmas. Név, e-mail cím vagy bármilyen más személyes információ megadása nem szükséges, hiszen az ilyen megoldások alkalmazásakor a látogatótól a szolgáltató nem is kér adatot, az adatcsere voltaképpen gépek között történik meg. Az internet világában a személyhez kötődő információkat, a testreszabott kiszolgálást csak akkor lehet biztosítani, ha a szolgáltatók egyedileg azonosítani tudják ügyfeleik szokásait, igényeit. Az anonim azonosítók személyes adatbázissal nem kerülnek összekapcsolásra. A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás