Hatvanhat éve, 1953. november 25-én játszották az évszázad mérkőzését: az elismerten a világ legjobbjának számító magyar Aranycsapat a futball szentélyében, a londoni Wembley Stadionban győzte le 6:3-ra a hazai pályán addig veretlen angol labdarúgó-válogatottat.
A mérkőzést a magyar válogatott vezetői még az 1952-es helsinki olimpián kötötték le, amit Rákosi Mátyás, a kommunista állampárt mindenható vezetője először nagyon zokon vett, de miután meglátta az esetleges győzelemben rejlő propaganda-lehetőséget, engedélyezte a labdarúgók kiutazását.
Az eseményt a vendéglátó angolok kezdték „az évszázad mérkőzéseként” hirdetni, amelyen két futballnagyhatalom, a játékot feltaláló „angol oroszlánok” csapnak össze a trónkövetelő „mágikus magyarokkal”.
Az angolok úgy gondolták, játékosaik fizikailag és technikailag is jobbak, s figyelmen kívül hagyva a kontinensen megjelent taktikai újításokat, a már elavult WM rendszerben álltak fel. Az olimpiai bajnok, 24 mérkőzésen veretlen maradt Aranycsapat a 4-4-2 felállásban futott ki a zsúfolásig megtelt Wembley Stadion gyepére, a páholyban még II. Erzsébet brit királynő is megjelent.
A 105 ezer néző még el sem helyezkedett, amikor Hidegkuti már az első percben betalált az ellenfél hálójába, az akció annyira gyorsan futott végig a pályán, hogy a kapusnak mozdulnia sem volt ideje. Alig negyedóra múlva az angolok válaszoltak: Mortensen indította Sewellt, aki a bal alsó sarokba lőtt.
A 20. percben a bal oldalon Czibor száguldott fel és Puskást találta meg, aki Hidegkutinak adta tovább a labdát, ő pedig belőtte második gólját.
A harmadik magyar gólnál látványos labdafelhozatal után Czibor laposan adott be Puskásnak, aki világhírű visszahúzós cselével elfektette a becsúszó Wrightot, az ellenfél csapatkapitányát, a világ egyik legjobb hátvédjét, majd védhetetlenül bombázott a rövid felső sarokba.
A negyedik gólnál Bozsik huszonöt méterről szabadrúgást végezhetett el, amibe félúton Puskás beletette a lábát és a labda az ellenkező kapufánál pattant be.
Az első félidő végén Mortensen révén szépített az angol válogatott, a csapatok 4:2 állással vonultak az öltözőbe. Az 50. percben Puskás lecsapott egy felszabadító rúgásra, Bozsik elé passzolt, aki a tizenhatoson kívülről a kapu jobb oldalába, a léc alá lőtte a labdát. Három perccel később Puskás Hidegkutit hozta helyzetbe, aki mesterhármast ért el, a végeredményt Ramsey állította be büntetőből.
A legendás angol sportszerűséget dicséri, hogy a nézők gyakran tapsolták meg a magyar játékosok megoldásait.
A mérkőzést a magyar rádióban Szepesi György közvetítette, ezalatt az egész országban elnéptelenedtek az utcák, hogy aztán annál nagyobb legyen az örömmámor.
Jackie Sewell, az angolok első góljának szerzője így emlékezett vissza a mérkőzésre: Az emberek azt hitték, mi fogunk nyerni, de emlékezetes leckét kaptunk azon a napon. Nem játszottunk rosszul, de a magyarok egyszerűen fantasztikusak voltak. A legjobb csapat volt, amelyet valaha életemben futballozni láttam.
A mérkőzés során kidomborodott a magyar csapat jobb erőnléte, összeszokottsága és taktikai fölénye: a Sebes Gusztáv szövetségi kapitány által favorizált 4-4-2 felállás meglepte az ellenfelet, a magyar támadók szinte akadály nélkül jutottak el az angol kapuig.
Ez volt az Aranycsapat leghíresebb, rövid idő alatt legendássá vált mérkőzése – holott a visszavágón, 1954. május 23-án még megalázóbb, 7:1-es vereséget mértek az angolokra, akik – ahogy a pesti humor mondta – egy hétre jöttek és hét eggyel mentek…
A sokkoló vereségek hatására az angol labdarúgás nyitni kezdett a másfajta edzésmódszerek és taktikai rendszerek felé, s tizenhárom évvel később, 1966-ban válogatottjuk világbajnoki címet nyert.
Magyar Tudat Nemzeti Hírportál
