Amikor elkezdődött a honi autógyártás

Csonka Jánosnak, a kiváló magyar feltalálónak, zseniális konstruktőrnek – akinek munkássága a műegyetemen folyó gépészmérnökképzéssel is összefonódott – műszaki tevékenységét nehéz röviden összefoglalni, így csak a belsőégésű motorokkal és az első magyar közúti gépjárművek fejlesztésével kapcsolatos jelentős eredményeit próbálom meg röviden ismertetni.

Csonka János, akinek tudásvágya túlnőtt édesapja – aki a szegedi kovácsok céhmestere volt – kovácsműhelyén, ahol műszaki tudásának alapjait megszerezte – pár éves európai tanulmányút után 32 pályázó közül elnyerte a budapesti Királyi József Műegyetem (a BME elődje) Mechanikai technológia tanszékhez tartozó gépipartani műhely művezetői állására kiírt pályázatot.

1877. február 11-én – 25 évesen – lépett új munkakörébe, ahol vállalta a tanműhely korszerűsítését, cserében a vakációk idejében a műhely felszerelésének díjmentes sajátcélú használatáért. Szakított időt arra is, hogy az elméleti oktatás látogatásaival megismerje az általa gyakorlati oktatásban részesített hallgatók tudását. Itt ismerte meg először az 1876-1880 évfolyamba járó Bánki Donátot is.
Ez a motor, sajnos, az I. világháborúban megsemmisült.

Motorépítéseinek elismeréséül1887. február 16-án a Királyi Magyar Természettudományi Társulat rendes tagjává választották.

1887-ben kezdődött szoros szakmai kapcsolata és barátsága a Ganz gyár mérnökével, Bánki Donáttal, amely 1898-ig tartott. A Bánki-Csonka együttműködés legismertebb találmánya a karburátor, amelyet közös kialakítású 1890-1896-ig fejlesztett, több műszaki újdonságot (pl. máig is használt szelepvezérlés, fröccsentő olajozás, dezaxiált hajtómű, izzócsőgyújtás) tartalmazó motorokon fejlesztettek ki.
Ez a készülék tette igazán lehetővé folyékony tüzelőanyag, a petróleum alkalmazhatóságát a belsőégésű motorokban. A közlekedés fejlődése igényelte az akkoriban a gázmotorok hajtóanyagaként általánosan elterjedt városi világítógáznál olcsóbb és könnyebben szállítható folyékony tüzelőanyag, a petróleum használatát, és egy olyan tüzelőanyag-levegőkeveréket előállító berendezést, amely képes volt rugalmasan alkalmazkodni a motor változó környezeti- és terhelési feltételekhez.

A forradalmian új találmány működésének alapelve a Bernaulli-törvény, mely szerint a nagyobb sebességű közeg nyomása kisebb.
A Bánki-Csonka szabadalmi beadványában szó szerint az alábbi szerepel: „Gépünknél a táplálás petróleum-szivattyú nélkül történik, amennyiben az egy-egy töltéshez való petróleum mennyiségét a gépbe szívott levegő magával ragadja. A nyílás, melyen a petróleum beömlik, állandóan nyitva van, miért is a sebesség szabályozásának a levegőszívás megakadályozásával kell történnie…”

A Bánki és Csonka konstrukciója az elemi karburátor minden elemét tartalmazta: úszóházat állandó tüzelőanyag szinttel (amelynek biztosítására háromféle, úszódobos-tűszelepes, túlfolyós, és un. Mariotte palackost dolgoztak ki), fúvókacsövet (főfúvókát), a keverőkamrában pedig légtorkot és kúpos fojtószelepet.

Közös szabadalmukat 1893. február 11-én „Újítások petróleummotorokon” címmel jelentették be, amelynek egyik igénypontjaként szerepelt a karburátor, amelyet maguk a feltalálók is így nevezetek. Feltételezések szerint már az 1890-91. években készültek karburátorok, azonban mivel egy 1889. december 16-i szerződés értelmében a találmányaik tulajdonosi jogát birtokló Ganz vállalat semmit sem tett a karburátor védelméért, a hazai hasznosítás elmaradt. Ezért a külföldi szakirodalom a német Wilhelm Maybachnak tulajdonítja annak feltalálását, annak ellenére, hogy ő az úszó-tűszelepes szabályozású hasonló szerkezetét bő fél évvel Bánki Donát és Csonka János után, 1893. augusztus 17-én szabadalmaztatta először Franciaországban.

Bár manapság a karburátor elvesztette jelentőségét a gépkocsi iparban – mert ma már leginkább befecskendező-rendszereket alkalmaznak a gépjárművek belsőégésű motorjaiban – technikatörténeti szempontból nem lényegtelen annak ismerete, hogy az elmúlt száz esztendő alatt több százmillió autó rendelkezett olyan tüzelőanyag-ellátó berendezéssel, amelyet magyar feltalálók (benne Csonka János) neve fémjelez, és amely pl. az 1900-as évben megrendezett párizsi világkiállításon aranyérmet is nyert.

Csonka Jánosban már ifjúkori párizsi tartózkodása (1875) idején felébredt az érdeklődés a motorok fejlesztése mellett a gépjárművek iránt. Korai megvalósított próbálkozásának tekinthető a motoros háromkerekű „Csonka tricikli”, amellyel a Magyar Posta mintegy 25 évig levélgyűjtő szolgálatot látott el.

Azonkívül, hogy ezek voltak a dokumentált első magyar gyártmányú gépjárművek, említést érdemel, hogy építéséhez az akkor még világviszonylatban is ritka alumíniumot – mint szerkezeti anyagot – alkalmazták. Ezek az egy- és kéthengerű kivitelű kis járművek, amelyeket a Ganz gyár készített, 1900. november 19-én jelentek meg először a pesti utcákon. Nagy sikerét biztosítja, hogy az 1906-os londoni világkiállításon is bemutatásra kerültek.

Az első Csonka János által tervezett magyar autó 1905. május 31-én gördült a Műegyetem kertjéből (az un. Gólyavárral szemközti sarokról) a Múzeum körútra. Ezt a dátumot tekinthetjük a magyar autógyártás kezdetének.

Miután a 4 hengerű, két külön blokkból összeszerelt ikerhenger tömbbel, soroskapcsolású sebességváltóval, differenciálművel és lánckerékkel ellátott hátsó tengelyhajtású jármű 2000 km próbaúton bizonyította alkalmasságát. A megbízhatóságuk miatt Doxának is nevezett 2 m3 hasznos térfogattal rendelkező szállító autókat 1906. január 15-én a Postánál alkalmazták.

BME Járműgyártási Tanszék

Magyar Tudat

Kapcsolódó:

Menyegző helyett temetés – amerikai terror-bombázás Győr-gyárváros ellen Jégcsata: Nyugat, tanulj a történelemből! Hősök napja- Nem szabad elfelednünk a Hazát védő katonák emlékét Az osztrák belügyminiszter lebontatja Adolf Hitler szülőházát