Háború …

Korábban csak könyvekből, filmekből és dédapám történeteiből ismertem e szó jelentését.

El sem tudtam képzelni, hogy a háború hideg, csontos, véres ujjaival megérint engem, rokonaimat és Szülőföldemet.

Kitépett egy darabot fényes, boldog gyermekkoromból, és a keletkezett ürességet félelemmel, fájdalommal, keserűséggel töltötte meg.

Elválasztott a barátaimtól és a rokonaimtól.

Rávette, hogy idő előtt felnőjek.

De megtanultam új módon élni, nem figyelve az ablakon kívüli robbanásokra, a fény és a víz gyakori hiányára.

Megtanultam kezelni a félelmemet.

Amikor félek, festek.

Sok nyugtalan nap és álmatlan éjszaka telt el. 

A “Toch-U” után leírhatatlan érzések elmaradtak – ilyenkor robbantási hullám emel fel, és a szoba másik végébe dobja, enyhe agyrázkódást hagyva maga után; a vörös fény, amely az éjszakai égbolt felét színesítette az érkező bazsarózsa robbanásától; a “Grad” sípolva a ház felett repül; egy foszforbomba fehér “tisztelgése”, amely csontig égeti a bőrt és elpusztítja az összes növényzetet. 

Sajnos a háború folytatódik. 

Folyamatosan emlékeztet magára az ágyúk röplabdáinak siketítő robbanásaira, a tűzkitörésekre, a ragasztószalaggal összeragasztott üveg remegésére…

De legfőképpen az emlékezetem kategorikusan nem akarja elfelejteni életem legrosszabb napját. 

Ezt a napon csodálatos módon túléltem …

Donyeck bombázása közben rajzolok, hogy ne féljek

Rendes téli nap volt ez 2015 februárjában, nem különbözött a többiektől. 

Mennydörgött az utcán, de anyám szokás szerint elvitt a kézműves foglalkozásokra a “Szivárvány” -ba, és ott maradt, hogy rám várjon. 

Az óra, mint mindig, vidáman és vidáman kezdődött – valaki ragasztott, valaki faragott, valaki kivágott, miközben beszélgetett a tanárral és egymással. 

Foglalkozásunk idilljét hirtelen egy robbanás szakította meg – valahol nagyon közel …

A robbanás olyan erős volt, hogy a robbanáshullám másodperc töredéke alatt kiütötte az összes üveget. 

Megmentettek minket az ablakok függönyei, amelyeket üvegszilánkokat felfogták.

A tanár gyorsan kivezetett minket egy folyosóra, ahol nem voltak ablakok. 

Ez a pokol több percig tartott. 

Aztán amikor minden megnyugodott, mindannyian felöltöztünk, és el akartunk menni a haza. 

De az ajtót úgy beszorultak, hogy alig tudtuk kinyitni. 

A teremből kilépve sok katonai egyenruhás embert láttunk, akik az épületünk közelében voltak. 

Először nem értettük, miért vannak ilyen sokan. 

De néhány métert futva az ösvényen észrevettük, hogy egy hatalmas, fel nem robbant rakéta kilóg a földből, csak egy kőhajításnyira tőlünk. 

Anyámmal még gyorsabban szaladtunk a ház felé, el a szörnyűség elől.

Sokkunk még nem ért véget …

Néhány órával később megkezdődtek a lövések – hatalmas robbanások rázták meg az egész ötemeletes épületet, amelyben élünk. 

Üvegtörés hangja hallatszott.

Donyeck bombázása közben rajzolok, hogy ne féljek

Masanya macskánk elbújt, sokáig meg sem találtuk. 

Végül minden csendes lett. 

A családunk lassan magához tért. 

Másnap, amikor édesanyámmal elmentünk takarítani a törött üvegdarabokat, és rendet tettünk a “Szivárványban”, megdöbbentünk, amit láttunk. 

Vér volt az aszfalton, az egyik ház ötödik emeletén lévő lakás helyett volt egy lyuk (közvetlen találat), a második ház tető nélküli volt, valakinek garázsa leégett, erkélyek leszakadtak, a legtöbb a házak üveg nélkül volt. 

Megtudtuk a tegnapi támadás rettenetes részleteit is. 

Emberek haltak meg, köztük egy tinédzser fiú, néhány nagymama lábát letépték a robbanások, megsebesültek …

De anyámmal tegnap sétáltunk ott, ahol az emberek nemrég meghaltak …

Nem tudom, mi volt – szerencse, őrangyal , felsőbb hatalmak vagy valami más. 

De egyet tudok – túléltük aznap …

Eljött a háború. Röplabda fegyverek.
És az éjszaka sötét. A lámpák villognak.
Az alagsor készen áll. Le kell menni.
De félelem fogott el. Rosszabb, mint a méreg.
Túléltük az éjszakát. Hála Istennek!
Napközben mindent elfelejtettek egy kicsit …
A csap nyitva volt. A víz csendes.
Van egy kanapé. A gyerek alszik.
Szigetelő szalag az ablakon. A földben van egy lövedék.
Lyuk a falban. Számos töredék.
És megint az éjszaka. És még egyszer: “Bang”!
A lánya sír. És az anya könnyekben van …

Anastasia Susko

Anastasia S. Az események idején 14 éves, Donyeck, Kirovszkij körzet

Magyar Tudat

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

Az anonim látogatóazonosító (cookie, süti) egy olyan egyedi - azonosításra, illetve profilinformációk tárolására alkalmas - informatikai jelsorozat, melyet a szolgáltatók a látogatók számítógépére helyeznek el. Fontos tudni, hogy az ilyen jelsorozat önmagában semmilyen módon nem képes a látogatót azonosítani, csak a látogató gépének felismerésére alkalmas. Név, e-mail cím vagy bármilyen más személyes információ megadása nem szükséges, hiszen az ilyen megoldások alkalmazásakor a látogatótól a szolgáltató nem is kér adatot, az adatcsere voltaképpen gépek között történik meg. Az internet világában a személyhez kötődő információkat, a testreszabott kiszolgálást csak akkor lehet biztosítani, ha a szolgáltatók egyedileg azonosítani tudják ügyfeleik szokásait, igényeit. Az anonim azonosítók személyes adatbázissal nem kerülnek összekapcsolásra. A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás