Az 1958-ban kivégzett szegedi Kováts Józseftől csupán néhány levél maradt és egy tucatnyi róla készült fotó. A mai napig nem kerültek elő a forradalmár földi maradványai. Csupán egy kihűlt emlék maradt.
„Furcsa időkben, furcsán éltem. Elrohanhattak volna mellettem a nagy események, de engem valami űzött-hajtott részt venni bennük és, ha kis szerepekben is, de teljes lélekkel játszottam őket végig… Sokáig éreztem valami misztikus hivatástudatot magamban.” – írta a „Kedvesnek” 1952 novemberében Csorvásról Kováts József.
Az egykori orvostanhallgató, miután több mint négy éves börtönbüntetését a Csillag Börtönben leülte, ebben a kis békési faluban kapott traktorosi állást.
Kováts Józsefet mindig tűzbe hozta a közélet: a német megszálláskor például fennhangon éltette a demokráciát, és nem rejtette véka alá angolszász szimpátiáját sem.
„Szegény apánk, aki rendőrtiszt volt, alig tudta elsimítani ezt az ügyet a németeknél” – emlékszik vissza nevetve Kováts Erzsébet, akinek bátyját néhány év múlva azért csukták be a Csillag Börtönbe, mert több társával együtt összeverekedett a kommunista R-gárdistákkal.
„Ezekben a bolond években a túlélés legfontosabb eszköze a humor volt. Ma is sokat kacagok azon a groteszk világon” – meséli sződligeti otthonában Erzsébet, vagy ahogy mindenki hívja, Böbe.
Kovátsék szegedi lakásán akkoriban állandóak voltak a rendőri zaklatások, házkutatások, valamint többször kihallgatták őket a rendőrségen. Az egyik nyomozó például minden egyes kihallgatás után ürügyet talált arra, hogy hazakísérhesse a derűs, fiatal lányt. „Alig bírtam lekaparni” – jegyzi meg mosolyogva Böbe, aki arra is emlékszik, az ötvenes években előfordult, hogy Szeged utcái nyilas indulóktól voltak hangosak. A fiatal karhatalmisták megparancsolták az internáltaknak, hogy munkára menet az utcán masírozás közben daloljanak. Ezek rá is zendítettek a különböző nyilas indulókra, a zöldfülű rendőrök meg még a ritmust is verték, mert fogalmuk sem volt miket dalolásznak. „Ebben az időben a szegedi biztosítónál dolgoztam. A suszterből lett igazgató pedig azért volt elájulva tőlem, mert jól tudtam összeadni” – villantotta föl Erzsébet néhány – ebből a kafkai világból származó – személyes élményét.
 |
| Kováts József húgával, Böbével a szegedi Móra Ferenc Múzeum elött. |
Jóskát akkor ismertem meg, amikor az első börtönbüntetéséből hazaérkezett” – emlékszik vissza a „Kedves”, azaz Vajtai Éva, aki akkoriban Böbe legjobb barátnője volt. Jóska egy nagy fotelben gubbasztott, sovány, komoly és szótlan volt. „Őszintén szólva, alig vártam, hogy a kötelező látogatás véget érjen és megszabaduljak” – vallja be Éva, aki fél év múlva újra találkozott a férfival. „Aki azonban akkor nekem ajtót nyitott, már nem az a megkopott ember volt, akit megismertem, hanem egy barnára lesült, mosolygós, rendkívül kellemes jelenség. Én, mint afféle fiatal lány felfedeztem benne a férfit is” – tette hozzá. Minden alkalommal, amikor József szabadságot kapott és el tudott jönni Csorvásról, hatalmas köröket tettek meg sétálva a városban. „A családom tagjai meg is mosolyogtak ezért a szerelemért” – idézi föl még ma is szégyenlősen Éva a több mint fél évszázaddal ezelőtt történteket. Később be kellett látnia, hogy ebből a kapcsolatból semmi sem lesz. Jóska túl nagyvilágias volt, emellett felvilágosult, liberális és abszolút istentelen. Ráadásul a nők is szerették.
„Ha így marad a társadalmi rendszer – mit alapjába véve nem hiszek –, én alkalmatlan és felesleges ember leszek. Nemcsak az állatfajták halhatnak ki, amikor alkalmatlanná válik körülöttük az életlehetőség, hanem emberfajták is…” – panaszkodott levelében ’52 telén Kováts József. (A totális diktatúrát jól érzékelteti, hogy a borítékon a 60 filléres bélyeg Rákosi Mátyás Kultúrházat ábrázolta.)
Éva időközben elkerült Szegedről és férjhez ment. A forradalmat Héderváron élte át. Itt érte a hír, hogy egykori szerelmét november negyedikén letartóztatták. A családja hónapokon keresztül semmit nem tudott róla. „Minden olyan homályos és kibogozhatatlan volt” – emlékezett Éva a forradalmat követő megtorlási időszakra.
Kováts József népszerű volt a szegediek, főleg a fiatalok körében. Traktorosból időközben egy Szeged melletti termelőszövetkezet főkönyvelőjévé avanzsált; a forradalom kitörésekor pedig a városi nemzetőrség parancsnoka lett. A fővárossal ellentétben Szegeden nem volt lincselés, még a hajuk szála sem görbült meg az ávósoknak, mert a város vezetői kijelentették: a bűnösöket bíróság előtt kell elítélni.
„Haragudtam Jóskára, mert féltettem a családot. Édesanyámmal könyörögtünk neki, hogy ne ártsa bele magát, mert ez nem az ő forradalma” – magyarázza indulatosan Böbe. A család attól tartott, hogy a rendőrtiszt apa miatt fehérterrort fognak kiáltani. „Jóskának ezt fel kellett volna fognia, de nem. Igaz ugyan, hogy mindig a forradalmárok vitték előre a világot, csak nem volt jó abban a családban lenni.”
 |
| Ritka pillanat: Kováts József szegedi otthonában hallgatja a rádiót. |
Ugyancsak ’56-os tevékenysége miatt került börtönbe Joszt István. „A börtönséta közben lopva tudtunk néhány szót váltani. Tilos volt beszélgetni és a vamzerektől, a besúgóktól is tartottunk” – meséli. Joszt Istvánnak, aki a Szegedi Kendergyárban volt művezető, Kováts arról panaszkodott, hogy egy bunkó, köztörvényes gyilkossal zárták egy cellába; az ő feladata az volt, hogy gyötörje és vigyázzon, nehogy valami kárt tehessen magában.
„Éppen Vácon voltam börtönben, amikor ’58 október hatodikán érkezett Szegedről egy rabszállítmány. Tőlük tudtam meg, hogy Jóskát hajnalban kivégezték” – emlékezett vissza Joszt István.
Kovátsékat fizikailag nem bántalmazták, csak nem kaphattak normális munkát. „Bárhová mentem el dolgozni egy Náci nevű párttitkár mindenhonnan kirúgatott” – meséli a család forradalom utáni vesszőfutását Kováts Erzsébet. „Ráadásul, mondvacsinált ürüggyel, apánkat is két évre lecsukták. Márianosztrán egy sétán tudta meg, hogy kivégezték a fiát. Valaki megtudta és szájról szájra terjedt a hír.” Úgy tudni: Kováts József utolsó kívánsága az volt, hogy hozzanak neki szőlőt és lágy kenyeret, lévén, hogy „lesz még szőlő, s lágy kenyér”. Végigrohanták egész Szegedet, de nem találtak kenyeret, csak zsömlét. Így szőlőt és zsemlét vittek be neki a siralomházba.
„Nem szívesen érdeklődtünk a részletek felől, mert csak rosszabb lett volna” – emlékszik a Kádár-korszak éveire Böbe. A fennmaradásért való küzdelem átsegítette őket a nehéz helyzeten. „A bátyám meghalt, de az életnek mennie kellett tovább”. Erzsébet szerint a sorsnak különös fintorai vannak: a fiatalkori nyomorgattatást és szenvedést később kárpótolta.
„Nagyon-nagyon kevesen tudták rólam, hogy nekem valaha volt egy bátyám. Ha megkérdezték tőlem, hogy van e testvérem azt feleltem: nincs, egyedül vagyok.” – vallja be Erzsébet.
„Mond Kedves, hiszel abban, hogy a sors szánt ennek a regénynek folytatást? Vagy ez is torzó marad, mint körülöttem minden? In medias res kezdődött, mint egy villám – lesz-e bennünk elég fény és meleg. Most végtelen csend uralkodik bennem. Ez a nagy megbékélés, megértés időszaka, amikor nincsen homályos sarok, mindent bejár valami valószínűtlenül tiszta fény, melyben a dolgok igaz valójukban, rendes összefüggéseikben, önként megmutatkoznak. Hidd el, alapjában véve érdekes és szép a világ!” (1952.11.23. Csorvás).
magyartudat.com
