Gábor Áron rézágyúi kisebb hibáik ellenére létfontosságúak voltak az erdélyi honvéd tüzérség számára, amelyekből 1849. június végéig több mint 70 darab készült el.
„Éllyen a független Magyarhon szabadsága!” – a megmosolyogtató helyesírás ne tévessze meg a kedves Olvasót, hiszen nem egy kisgyermek dolgozatából származik az idézet, hanem az 1848/1849-es szabadságharc egyik honvédalakulatának zászlajáról.
A nevezett hadi jelvényt 1849. június 1-jén Benkő Rafaelné Lázár Rozália zászlóanya adományozta a székelyföldi 85. honvéd zászlóaljnak, s a mai napig Hadtörténeti Múzeum birtokában van. Ha a szabadságharc erdélyi hadszíntere kapcsán végeznénk közvélemény-kutatást, akkor szinte csak három nevet hallhatnánk: Bem, Petőfi és Gábor Áron. Igaz, ha Gábor Áron nem mondotta volna, hogy „lesz ágyú”, akkor Háromszéket elfoglalják a császári csapatok. Rajta kívül is kellett még ember a gátra, így írásunkban azt tárgyaljuk, mennyire is vette ki részét Székelyföld a magyar szabadságküzdelemből.
Székely határőrök
1848 tavaszán a Bécsben székelő Udvari Haditanácsának közvetlen alárendeltségébe tartozó Katonai Határőrvidék alakulatai közül négy határőr gyalogezred és egy határőr huszárezred volt erdélyi szervezésű. Ezek közül a 14. és 15. határőr gyalogezredeket – azaz az 1. és 2. székelyt – a „madéfalvi veszedelem” következményeként Gyergyó-, Csík- és Háromszék állította ki. A fekete csákót, kávébarna frakkot és fekete-sárga zsinóros, világoskék szűk nadrágot viselő székely határőr gyalogosok mundérját rózsaszín hajtóka díszítette, s megkülönböztetés gyanánt a gyergyószentmiklósi 14. határőr ezred fehér, míg a kézdivásárhelyi 15. sárga gombokat kapott. Soraikból szervezték meg a 11. hadrendi számot viselő Székely-huszárezredet, amelynek román ajkú katonái 1848 őszén – csakúgy, mint a székelyeken kívüli, 16 határőr gyalogezred és a titeli sajkás zászlóalj – a császári csapatok mellé állottak. A fekete csákóval, sötétkék színű, fehér gombozású ruházattal ellátott Székely-huszárok parancsnoksága Sepsiszentgyörgyön székelt. A huszárezred tisztikarának kétharmada magyar volt, s 50%-uk végig szolgált, az erdélyi hadsereg jelentős beosztásaiban. A székelyek altiszti utánpótlását volt hivatott elősegíteni a kézdivásárhelyi Székely Katonanevelde, melynek növendékei közül 1849-ben a gidófalvi születésű Czetz János 27 esztendősen a szabadságharc legfiatalabb tábornokaként volt az erdélyi hadsereg vezérkari főnöke.
Szervezés tekintetében békeidőben a két székely határőrezred összesen 4 zászlóalj, azaz 12 század gyalogságból és a hozzá tartozó tüzérségből: 3-3 ágyúból és 1-1 tarackból állott. A székely huszárok hasonló keretek között szerveződtek, mint sorezredi társaik, vagyis ezredük nyolc huszárszázadból állott.
„A katonáskodó székely fegyverének elvétetését (…)” várta az uniótól, s az erdélyi országgyűlés megalkotta a nemzeti erőről szóló törvénycikket, de ez a székelyeket nem elégítette ki, a románokat pedig felbőszítette. „E törvénycikk (…) egy szavával nemzetőrré tevé a székely határőröket, másik szavával visszahúzta azt (…)” – fogalmazott Kővári László.
Bár 1848. szeptember második felében a képviselőház törvénytelennek nyilvánította a határőri kötelezettséget, ezzel kapcsolatban nem születtek intézkedések, így az agyagfalvi gyűlésen a székelység kijelentette, az áprilisi törvények értelmében átalakulnak nemzetőrséggé.
1848 nyarán mindkét székely határőrezred I. zászlóalja a délvidéki hadszíntérre került. A 14/I. határőr zászlóalj 1849 januárjáig volt itt, majd Erdélybe vezényelték. A 15/I. zászlóalj 1848 szeptemberében a Dunántúlra került, s onnan parancsra onnan indult haza 1848 végén. A lerongyolódott kézdivásárhelyi zászlóalj új magyar egyenruhában szándékozott hazamenni, de a raktári készletekből csupán az altiszteket tudták felruházni, a legénység így viseletes mundérjában volt kénytelen katonáskodni. Az ezredek második zászlóaljai 1849 januárjáig vettek részt tevékenyen a székelyek honvédelmi harcaiban.
A Székely-huszárok két százada 1848 nyarától őszéig a délvidéki „kisháború” részese volt, s csak novemberben tértek vissza szülőföldjükre, ahol ezredük zöméhez csatlakozva valamennyi jelentős ütközetben részt vettek Erdély felszabadításáig. A 11. huszárezred négy százada 1849 nyarán az Erdélybe betörő cári csapatok ellen harcolt, két százada pedig a IV. hadtest kötelékében küzdött a fegyverletételig.
Hadseregszervezés és hadiipar Székelyföldön
Józef Bem altábornagy sikeres észak-erdélyi hadjáratát követően, felismervén a határőri intézmény kereteinek hadsereg szervezési fontosságát, hazaküldte a seregében lévő székelyeket azzal, hogy szülőföldjük férfilakosságából szervezzenek újabb honvéd alakulatokat. Ennek köszönhetően 11 zászlóaljat állítottak fel Székelyföldön, ebből 7-et az 1. székely, 4-et a 2. székely határőr gyalogezredek területén. Ezen zászlóaljakat 76-86. közötti hadrendi számmal sorolták be a honvédzászlóaljak közé. A székelyek soraiból Bem ún. határvéd – vagy tartalék – zászlóaljak felállítását is tervezte, ám a tervezett 10-ből csak 5 szerveződött meg, zászlóaljanként 1500 fővel, azonban felruházni és felszerelni egyáltalán nem tudták őket.
Az új felállítású székely zászlóaljak tarkaságáról Barcy Zoltán kiváló viselettörténeti munkájában a következőket olvashatjuk: „Míg a raktárak ki nem ürültek, megkapták a régi határőr-egyenruhát, de ez csak a töredéknek jutott. Egy szemtanú így ír róluk: „Egyenruha dolgában szűken lévén az öreg {Bem tábornok – szerk.}, a jó székely fiúk otthoni pompájukban parádéztak. Szűrnadrág, bocskor, némelyiknél bakancs, bokáig érő condra; vállukon keresztül patrontáska; borjú helyett fehér vászontarisznya a hátukon (…)” Voltak zászlóaljak, melyeknek atilla, esetleg csákó is jutott, de – mivel köztudomású, hogy leghamarább a nadrág megy tönkre – fehér abaposztó nadrágban, ún. harisnyában és bakancs helyett csizmában jártak. Egész csapattestek, különösen a csíkiek, csákó helyett a vidékükön szokásos kalapot viselték.”
A székelyek nem csak a katonaállítás terén jeleskedtek, de magukénak tudhatják Gábor Áron tüzér őrnagyot – Bereck szülöttét, a háromszéki ellenállás emblematikus figuráját, akinek nevéhez kötődik a székelyföldi ágyúöntés.
Az 1848. november 16-ai, sepsiszentgyörgyi gyűlés történelmi jelentőségéről, Gábor Áron első szerepléséről így emlékezett meg Orbán Balázs: „Merültek fel oly hangok is, hogy miután egész Erdély s a többi székely székek megadták magukat, mit tehet egyedül Háromszék; felhozatott az is, hogy nincs ágyu, nincs lőkészlet, mi nélkül harczot folytatni képtelenség; mikor a terem egyik szögletéből egy czondrába öltözött, izmos, középtermetü, kerek képü szakálos férfi emelkedett fel s szót kért: mihez a nagy zúgás miatt bajjal juthatott csak, de végre csend állván be, igy szólott: „Uraim! hallom, hogy a főtiszt urak azt mondják, meg kell hajolnunk az ellenség előtt, mivel nincs munitio, nincs ágyu. Uraim, ha csak ez a baj, ugy én mondom, hogy két hét alatt lesz ágyu, lesz munitio, a mennyi kell.” Mire lelkesült „Éljen Gábor Áron”, „Harczolunk utolsó csepp vérig” kiáltások hangzottak mindenfelől; de a zaj csillapultával ujból a kétely hangja emelkedett fel, hogy könnyebb azt mondani, mint létesiteni, midőn Gábor Áron magasztos egyszerüségében, a lelkesülés és öntudatos hősiesség tüzével szemben előlépve, feleletként mondá: „Uraim, kedves polgártársak! Semmi mást nem kérek, minthogy a fülei vashámorhoz utazhassak azon felhatalmazással, hogy ott dolgozhassak és dolgoztathassak, s mához két hétre Szent-György piaczán 6 ágyu nem lesz felállítva, s ha azokkal a próbalövésnél czélt nem találok, akkor én magam állok 10 lépésnyire az ágyu elibe czéltáblának.”
Gábor Áron 1848 novemberében a bódvaji hámorban közel két hét alatt 4 darab 6 fontos ágyút készített, s ezen lövegek – közülük az első Jancsi névre hallgatott – állították meg a Háromszékre betörő császáriakat. Igaz, a hámor elesett, de Gábor Áron és munkatársai Kézdivásárhelyre tették át székhelyüket, ahol – a nagyváradi Állami Országos Fegyvergyár mellett – ágyút és lőszert állítottak elő a honvédek számára. A 35 esztendős Gábor Áron kiszolgált tüzérként – korábban a 2. székely határőr gyalogezred 4 löveges ütegénél kapott kiképzést – tapasztalataira és egy tüzérségi szakkönyvre alapozva öntötte az ágyúcsöveket, amelyek némileg eltértek a szabvány bronzcsövektől, ugyanis nem mindig tudták tartani a réz és ón 10:1 arányú ötvözését. Gábor Áron „rézágyúi” kisebb hibáik ellenére mégis létfontosságúak voltak az erdélyi honvéd tüzérség számára, amelyekből 1849. június végéig több mint 70 darab készült el.
Babucs Zoltán hadtörténész
HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadtörténeti Intézetének tudományos munkatársa
Babucs Zoltán hadtörténész, 1974. február 14-én született Jászberényben.
1999-2000 folyamán végzett a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán történelem, illetve új- és legújabb kori történeti muzeológia szakon, 2011-től PhD hallgató Egerben.
A HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadtörténeti Intézetének tudományos munkatársaként dolgozik. Szakterülete: a második világháborús Magyar Királyi Honvédség története, az 1848/49-es magyar függetlenségi háború, jászkun alakulatok története a XVIII-XIX. században.
Művei:
– Jászkun alakulatok az 1848/49-es magyar függetlenségi háborúban. Jász Múzeum, Jászberény. 1995.;
– „Század vigyázz! Harckocsira!” A jászberényi páncélos zászlóalj a II. világháborúban. Jászsági honvédek a II. világháborúban. I. kötet. Jász Honvédekért Alapítvány, Jászberény. 2000.;
– „Megremeg a föld, amerre magyar honvéd lába lép…”- a m. kir. jászberényi 2/III. és 32/III. honvéd gyalogzászlóaljak története (1939-1943). Jászsági honvédek a II. világháborúban II. kötet. Jász Honvédekért Alapítvány, Jászberény. 2001.;Társszerzőként:
– „Állták a csatát Tordánál fejtetőig vérben…” – Emlékkönyv a tordai csata 60. évfordulójára. Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság, Torda. 2004.; „Csillagos ég, merre van a magyar hazám…” Mezőkövesdiek a második világháború forgatagában. Városi Könyvtár, Mezőkövesd. 2006.;
– „Ahol a hősök születnek”. Az egri magyar királyi „Dobó István” 14. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest-Nagykovácsi. 2007.;
– „Jász vitézek rajta, előre!” A jászberényi kerékpáros és harckocsi zászlóalj története (1921 – 1945). Puedlo Kiadó, Budapest-Nagykovácsi. 2007.;
– „Légy győzelmek tanúja…” A kecskeméti magyar királyi „Zrínyi Miklós” 7. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest-Nagykovácsi. 2008.;
– „Szent Istvánnal álljuk mindig a vártát.” A székesfehérvári magyar királyi „Szent István” 3. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest – Nagykovácsi. 2009.;
– „Legyetek eskütökhöz hívek mindhalálig!” A budapesti magyar királyi „József Nádor” 2. honvéd gyalogezred története (1920-1943). Puedlo Kiadó, Budapest – Nagykovácsi. 2011.
Címlapfotó: Kézdivásárhelyi Gábor Áron szobor
magyartudat.com
