Zöld vonal a Felvidéken
Az 1920-ban létrejött trianoni békediktátum darabokra szabdalta a történelmi Magyarországot és magyar lakosságának egyharmadát az új határokon túlra kényszerítette.
Az igazságtalan és tragikus döntésbe Magyarország nem törődött bele.
A következő évtizedek külpolitikai törekvéseinek középpontjába a határok visszaállítása vagy legalább módosítása – azaz a revízió – került.
Ennek részleges megvalósítására 1938 őszén érkezett el az idő.
Az európai nagyhatalmak között létrejött müncheni egyezmény értelmében német csapatok szállták meg Csehszlovákia németek által is lakott részét, a Szudéta-vidéket.
Az egyezmény jelentősége a mi szempontunkból annyi volt, hogy annak függeléke említést tett a magyar területi igényekről is és kötelezte Csehszlovákia kormányát, hogy kezdjen kétoldalú tárgyalásokat Magyarországgal a kérdés megvitatásának céljából.
A határtárgyalásokat rövidesen meg is tartották Komáromban. Az addigra már autonóm Szlovákiát, annak miniszterelnöke, Jozef Tiso képviselte; a magyar felet pedig Kánya Kálmán és Teleki Pál. Mivel Tiso továbbra is számos magyar-többségű területet akart megtartani, a magyar fél pedig ragaszkodott eredeti elképzeléseihez, ezért a tárgyalások október közepén eredménytelenül zárultak le.
A fegyveres konfliktus elkerülése végett, a felek a nagyhatalmakhoz fordultak döntőbíráskodásért. Anglia és Franciaország, érdektelenségre hivatkozva, kivonta magát a tárgyalások alól, így a döntés joga Németország és Olaszország kezébe került.
A határrendezést előzetes egyeztetés során, a magyar és a cseh-szlovák kormány is kötelező érvényűnek fogadta el.
A döntőbírák – Galeazzo Ciano olasz és Joachim von Ribbentrop német külügyminiszterek – a bécsi Belvedere palotában ültek össze.
Alapos felkészülés után, Ciano és Ribbentrop, szakértőikkel együtt, egy 750000-es méretarányú térképen, 1 milliméter vastag zöld vonalat húzva, hozták meg döntésüket.
Az 1938. november 2-án megszületett első bécsi döntés a történelem folyamán kivételszámba menően igazságos és pontos volt, olyan szempontból, hogy a területrendezés precízen figyelembe vette az etnikai határokat és a nemzetiségi elvet.
A határozat értelmében visszakerült Magyarországhoz a Felvidék déli (és Kárpátalja délnyugati) része, egy 11 927 km2-es sáv; 1 062 000 lakossal, akiknek kb. 86%-a volt magyar.
Újra Magyarországhoz tartozott a 98%-ban magyarok lakta Csallóköz; az erődrendszeréről híres, kettészakított Komárom; a történelmi jelentőségű Kassa; Érsekújvár, Rimaszombat, Ungvár, Munkács és még számos nagy múltú település és vidék.
A honvédség pár napon belül birtokba vette a visszatért területet, Horthy Miklós kormányzó pedig ünnepélyes keretek között bevonult előbb Komáromba, majd Kassára.
Az ország örömmámorban úszott.
Versek, felszólalások, taps-orkánok, mulatságok vagy éppen hétköznapi megemlékezések éltették a vérontás nélküli felszabadulást.
A díszbe öltözött településeken egymást követték a nagyszerű ünnepségek, ahol ismeretlen emberek borultak örömtől könnyezve egymás nyakába vagy ráztak kezet egymással.
A boldogság kimondhatatlan volt…
Csak egy hibája volt, hogy ezt a hitleri náci németektől kaptuk ajándékba
azért, hogy az oldalukon vegyünk részt a 2.VH -ban. Ezt hívják korrupciónak.
A szép az lett volna (mese jön) ha se Kun se Horthy, hanem marad Károlyi Mihály
aki tartotta volna a semlegességet ameddig csak lehetett volna.
Akkor nincs ennyi áldozat, és a Szövetségesek oldalán fejeztük
volna be a háborút, ami után így joggal járt volna nekünk „Trianon”
felülbírálata. Feltehetően Erdély és Kárpátalja vissza került volna,
Horvátország és Szerbia már nem valószínű. De ez csak 1 „játék” a történelemmel.