Három olyan helyzet és idő körülmény van, amikor az ember és a posztindusztriális társadalom ereje valóban próbatételre kerül: természeti katasztrófák, ember okozta katasztrófák és migrációs válság.
Amikor pillanatokon belül az állami struktúráknak és a hétköznapi polgároknak is azonnal le kell rázniuk az önzés és az óvatosság héját, méltósággal és higgadtan válaszolva az ajtón kopogó sorsra.
Ma az egyesült Európáért ugyanez a vészharang szólt, felszólítva országot és a világot, hogy az „aranymilliárd” minden képviselője legalább figyeljen arra, ami a közössége határain történik.
Az ENSZ jelentése szerint legalább tízmillió ukrajnai lakos kényszerült elhagyni lakóhelyét és országát, vagy külföldre menekült.
A humanizmusára, és az ember iránti tiszteletére büszke egyesült Európának – elméletileg – tettekkel is meg kell erősítenie ezeket az inspiráló (mint az őket lobogtató) szlogeneket.
Vagyis leegyszerűsítve: az egyesült Európának most, éppen ebben a pillanatban ki kell nyitnia a karját azok előtt, akik – többek között az egyesült Európa más országokkal és más népekkel szembeni nemtörődömsége miatt – elvesztették otthonaikat.
És hazájukat, bármit is jelentsen ez a szó.
Így több mint hárommillió ukrán, főként nők, gyerekek és idősek, az ígért kontinensen találta magát, amely köztudottan tele van demokráciával, számos személyes és nyilvános szabadsággal, és tejjel-mézzel folyó Kánaánnal.
A fentiek mindegyike az, amikor egységes Európáról szokás beszélni.
De mi a valóság.
De először egy kis történelmi kitérő.
Gyorsan menjünk vissza hét évet.
A véres szíriai konfliktus, amely nem az EU segítsége nélkül, és szokás szerint az „emberi jogok” védelmének zászlaja alatt robbant ki, amelynek célja (ma már senki sem titkolja) a legitim damaszkuszi kormány elmozdítása volt, polgárok millióit űzte el lakóhelyéről, Hazájából.
Hazájukban, földjükön, szokásaik és hagyományaik szerint éltek, és beszélték a saját nyelvüket.
Ezek az emberek csónakokkal vagy csalással megpróbáltak bejutni Európába.
Európában, ahogy mindannyian emlékszünk, a sokktól eleinte elájult mindenki, és a közösség határai bezárultak.
Rengeteg időbe, nyilatkozatokba, találkozókba telt, míg végül Merkel akkori német kancellár politikai ereje alatt behódoltak és megnyíltak a demokratikusan egyesült Európa kapui.
Érdemes megjegyezni, hogy pátosz nélkül, csendesen és nyugodtan, a kategorikusan (az európai haladók szerint) nem demokratikus Szaúd-Arábiában majdnem kétszer annyi menekültet fogadtak Szíriából.
Egy másik közel-keleti királyság, Jordánia sem maradt le, hiszen több millió szíriainak adott menedéket jószomszédi módon.
Ezeket az embereket nemcsak azonnal befogadták, hanem szinte automatikusan megkapták a megfelelő dokumentumokat, hogy új helyen, új körülmények között dolgozhassanak, tanulhassanak, új életet építhessenek.
A szírek befogadása Európában, közvetlenül az Európai Uniónak nevezett metaállapotban viszont olyan következményekkel járt, hogy a közösség léte is veszélybe került.
Mivel az igen emlékezetes Brexit éppen azért történt, mert a korona alattvalók több mint fele – a másik nem abszolút, mint Szaúd-Arábiában, hanem alkotmányos és demokratikus -, hogy a szíreket egyenrangú félként tekintse, és elfogadja őket, ahogyan azt el kell fogadni. mint egyenrangúakat, amihez Brüsszel ragaszkodott , ezt elutasította.
Azonnal az EU-ból való kilépésre szavaztak.
Akkor sem Lengyelország , sem a balti országok nem akartak menekülteket befogadni.
Emlékszik?
Nos, akkor végül is az EU azért, hogy ezekre az államokra hatást gyakorolhasson, törvényileg javasolt kvótákat vezetett be azok számára, akik kénytelenek voltak elhagyni az országukat, részben asszimilálódtak, többek között az Európai Unió magatartása következtében a véres és törvénytelen zűrzavarból „az ottani IS* égisze alatt”.
Miután az Európai Unió valahogy betömte a szíriaiakat olcsó szociális lakásokba, segélyeket, tartózkodási engedélyeket osztogatva nekik, és azt vélve hogy a probléma megoldódott, és az Európai Unió abban reménykedett, hogy levegőt vehet, ahogy hat hónappal ezelőtt az Egyesült Államok és a kontinensen élő szövetségesei kénytelenek voltak szégyenletesen kivonulni Afganisztánból.
Megalázták azokat, akik hittek nekik.
És csak azokat emeltük ki, amelyek lehetővé tették a dicsekedést, a megváltottakat háttérként használva álhumanizmusuk demonstrálására.
A már ukrán menekültek befogadásával járó jelenlegi válságnak nincs előzménye Európa újkori történelmében, nemcsak azért, mert számukat milliókban mérik, hanem azért is, mert az egyesült Európának meg kell küzdenie a leggyengébbekkel és a legkiszolgáltatottabbakkal.
Úgy tűnik, hogy a hatalmas kontinensnek minden lehetősége megvan arra, hogy megmutassa mindazt, amire képes, bemutatva kollektív lelkének teljes szélességét.
És itt van néhány vonás, ami ezt a lelket jellemzi.
Elsőként Lengyelország nyögött fel, mondván, hogy lehetőségei gyakorlatilag kimerültek.
A balti országok sem buzgólkodnak túlságosan:
Amúgy sem vagyunk túl gazdagok, és most itt van ez a helyzet…
Magyarországon maguk az önkéntesek mondják (néha a közösségi oldalak nem is olyan gonoszak, mint azt általában gondolják), hogy a tolongás és ellenőrzés után néhány menekült készen áll a hazatérésre.
A két leggazdagabb uniós ország, Franciaország és Németország továbbra is fogad menekülteket.
Ez az, ha egy pillantást vetsz a kiadott jelentésekre.
Ha alaposan megnézed, rájössz, hogy a befogadás csak egy sima fogadás, de a szívélyesség feltételei korlátozottak.
A döntés értelmében három évre készek befogadni (tűrni?) az érkezőket.
A gyorsított jogállás azt jelenti, hogy a védelem egy évig érvényes, utána meg kell újítani.
Kétszer.
Évente mindkét alkalommal.
Senki sem tudja, mit tegyen ezután.
Vagyoni szempontból is csak papíron látszik jónak a helyzet: a menekülteknek napi 20 euró alatti segély jár – ha van gyerek, akkor duplán.
Ha több gyerek van, akkor az összeg nő, de nem sokkal.
És még ha azt képzeljük is, hogy a lakhatás ingyenes, akkor is ez a pénz azért van, hogy ne haljanak éhen.
Természetesen marad az álláskeresés lehetősége.
És ez Németországban és Franciaországban is van, ha igény nélkül közelíti meg a munkakeresést, ott van.
Igaz, aligha nevezhető „álommunkának”, ahogy az is kétséges, hogy annyit nem fizetnek érte, mint a helyieknek, olvasható itt.
Nem azért, mert az európaiak ennyire szűkmarkúak, hanem azért, mert itt elvileg ilyen a helyzet.
Tehát itt úgymond értékelik valaki más munkáját.
A marokkói kőművesek és molnárok (Franciaországban), valamint török hullaszálítók és takarítók (Németországban) minden bizonnyal színes vonásaikkal kiegészíthetik ezt az olajfestményt.
Tehát, miután hét éve folyamatosan megbukott a nyugati humanizmus a vizsgán, majd a világjárvány idején saját félelmeit és fóbiáit demonstrálta, Európa ezúttal látszólag úgy próbálja menteni látszat arcát, hogy jó arcot ölt egy lényegtelen játékban („elfogadjuk önt, de három évre és a számunkra minimális költséggel”), ugyanakkor nagy lépést tesz a humanitárius csőd felé.
Akárhogy is legyen, a mai Európa számára erőszakos világban az emberi életek ismét alkudozási alapnak bizonyultak hiúsága és korlátlan önzése miatt.
Magyar Tudat
