Ki a magyar?

 

 

 

 

 

 

 

 

Az a legkiáltóbb tévedés, hogy a magyarsághoz tartozás pontos feltételeit úgy lehet megfogalmazni, ha megmondatik, ki nem magyar.

 

 

 

 

 

 

 

 

Sokakban felvetődhet, vajon mi az értelme a kérdés megválaszolásának. Érezzük, minden definíció lezár valamit.
Lesz, aki belefér, és olyan is, aki nem. A definíció nemcsak pontosít, hanem egyben kirekeszt is. Azért, mert megszabja a fogalom pontos jelentését. Nemcsak ebben az esetben, más esetben is. Ugyanis ez a természete, éppen e célból lett kigondolva. Általa pontosabban gondolhatjuk át problémáinkat, s jobb döntéseket hozhatunk.

De minek pontosítani, minek eldönteni, hogy ki a magyar? Nem lehetne szépen, csendesen és esetleg ködösen használni ezt a fogalmat? Hol így, hol pedig úgy. Ám az így és amúgy is jelez valamit. Azt, hogy a fogalmat valamilyen értelemben használjuk. Tehát mi magunk is eldöntjük, ki a magyar. Méghozzá minden esetben. Fontos kérdésekben egyszerűen nem tudunk kitérni a válasz elől. Nem kerülhetjük el, hogy értelmet adjunk annak a fogalomnak, amellyel értékelünk, minősítünk. Bárki bárhova bújjon mások vagy éppen saját maga elől, akkor sem. Mert ilyen a gondolkodásunk logikai természete, akár tudomásul vesszük, akár nem. Tehát eddig is eldöntötte mindenki, hogy Szlovákiában kit tekint magyarnak, és kit nem. Itt az ideje, hogy közösen gondolkodjunk erről.

De miért éppen most jött el ennek az ideje? A vita eddigi résztvevői kétféleképpen indokolták. Az egyik szerint amiatt, mert a népszámlálás eredményei okán át kell gondolnunk az alapkérdéseinket (Tokár Géza). A másik álláspont szerint azért, mert az eddig uralkodó felfogások hibásak voltak (Tóth Károly). A másodikkal összefüggő harmadik pedig úgy hangzik, azért, mert a választól függ mindennemű stratégiánk. Hozzátehetnénk, hogy a hibás válasz hibás stratégiát szülhet.

Vegyük hát számba, milyen válaszokat is adnak közösségünk tagjai a feltett kérdésre!


Az első szerint az a magyar, akinek magyar a származása, magyar kötődései vannak, magyarnak neveli gyermekeit, elsősorban magyar óvodába, iskolába íratja őket, maga is magyar iskolába járt, és aki persze mindennek köszönhetően szilárd magyar identitással bír. A többiek az ingadozók, bizonytalanok, „hunok” stb., szóval az elszlovákosodás előszobájában állók.

Sőt, esetenként tovább szigorítják a tiszta magyar képét. A legszigorúbb változat úgy hangzik, hogy az a magyar, aki egy politikai nézetet támogat. A többi elárulja nemzetét, ezért nem magyar. Ennek a felfogásnak a következménye a „nem pusztuló, hanem tisztuló” magyarság.

Kétségkívül jó érvek szólnak amellett, hogy a szlovákiai magyarok számára életbevágóan fontos, hogy a nemzeti kisebbségi minimum tekintetében minél szélesebb társadalmi egyetértés legyen. Mint ahogy az is, hogy a minimumba tartozó kérdéseket politikai reprezentációnk minden egyéb különbség ellenére egyetértésben képviselje.

 

Ha azonban csak az lehet magyar, aki egy zárt feltételrendszernek megfelel, akkor a szlovákiai magyarok nem kis része kerül ki a magyar nemzetből. Azért, mert az állítás az ember nemzeti identitásának komplex, átfogó voltát is kétségbe vonja, valamint mert a nemzeti identitás alkotóelemei nem zárhatóak le véglegesen. Csakhogy attól, hogy akadnak, akik szeretnék lezárni, esetleg szűkíteni a nemzeti identitást, az a valóságban még átfogó és folyamatosan változó marad. Mert természete szerint ilyen. Vannak érzelmi és racionális elemei, békés és agresszív változata. Teheti büszkévé az embert, de számítóvá és megalkuvóvá is. Egyszóval átfogó jellege beleér öntudatunk mindegyik szegletébe és folyamatosan alakul. Aki pedig ezt nem veszi tudomásul és egy vagy akár néhány, pusztán neki kedvező elemre próbálja szűkíteni, az téved.

És tévedése nyomán hibás döntéseket hoz.

Az a legkiáltóbb tévedés, hogy a magyarsághoz tartozás pontos feltételeit úgy lehet megfogalmazni, ha megmondatik, ki nem magyar. A magyarságot mindenekelőtt meg kell tisztítani. A belső harc, a megtisztítás küzdelme szinte fontosabb, mint a külső. A „nemzetmentők” a nemzet egyesítését mindig azzal kezdik, hogy megállapítják, ki nem lehet a tagja.

Maga a felfogás nem új. Ha csak modern változatait vizsgáljuk, akkor részben a jakobinusokig jutunk, részben pedig konzervatív rojalista ellenfelükhöz, a felénk kevésbé ismert Joseph de Maistre-ig. Az arisztokrata de Maistre szerint a forradalom megbetegítette Franciaországot, gyógyításához ki kell vágni a test beteg részét. Az a népirtás, amit ő javasolt, nagyságrendekkel múlta volna felül a jakobinus terrort. Esetünkben persze nincs szó erről, de a kirekesztés ismétlődő hullámairól annál inkább. Ez a felfogás maga játszik a szlovákosítás kezére. Hiszen újabb és újabb személyeket, csoportokat lök ki az „igaz magyarok” közül.

Kisebbségi életünk másik, jelzésekben, politikai jelzésekben újabban ugyancsak gyakran terjesztett válasza úgy foglalható össze, hogy a kérdéssel, ki a magyar, ne foglalkozzunk! Ha ugyanis ködös marad mindaz, amit az embernek tennie kellene azért, hogy napjaink Szlovákiájában magyarként éljen, és ebben társaiknak is segítsen, akkor elmosható a különbség azok között, akik megteszik, amit megkövetel korunk, és azok között, akik nem.

A felfogás látszólag befogadó ugyan, bárki belefér, mivel nincs is kritérium. Sőt, az első pillantásra egyéni, hiszen úgy néz ki, hogy mindenki maga dönthet. Ám csak látszólag.

Ugyanis hiányzik belőle az a szempont, amivel mérhető volna, mi kell ahhoz, hogy mint az egyén, a közösség is magyar maradjon. Bárki bármit nem tesz, akkor is dicsérhető, nemzeti megalkuvásai megbocsáthatók, számolva vele, hogy ő sem kéri számon megbocsátói nemzeti megalkuvásait.

A „most úgy-ahogy magyar vagy, a jövő pedig nem számít” értékrendje végső soron szintén politikai indíttatású. Azt sugallja, hogy kedves polgár, neked semmit sem kell tenned. Majd vezetőd megteszi helyetted, s megbocsátja semmittevésed. Csak a szavazatodat add, cserébe jön a bocsánat, sőt dicséret, hogy te vagy az okos, hiszen kerülöd a feszültséget, a legrosszabb, a legártóbb, a legszörnyűbb feszültséget szlovákok és magyarok között. Azok a rosszak, akik ezt nem kerülik, sőt akár bele is mennek, nem pedig Te. Te jó vagy és békés. Bármi áron. Akár azon is, hogy magad már alig ápolod magyarságodat, s titkolod is, ha kell, gyermekeidnek pedig már csak nyomokban adod át, vagy még úgy sem.

Lehetséges-e hát olyan válasz, amelyik senkit sem rekeszt ki a magyarság soraiból, hanem minél többeket kíván bevonni? Egyben pedig különbséget is tesz azok között, akik többet, meg akik kevesebbet tesznek. Nyilvánvalóan lehetséges, de csak akkor, ha a nyitást és értékelést ösztönzőleg tesszük. Úgy, hogy minél többen érezzék és gondolják, hogy nemcsak másokhoz, hanem eddigi önmagukhoz képest is többet kellene tenniük.


A válaszhoz azonban még egy szempontot kell figyelembe vennünk, mégpedig a probléma legfőbb okozóját: a szlovákosítást. A szlovákosítás szándékán a magyar–szlovák viszony átértékelésével van esélyünk változtatni. Magyarságunk megtartásához a szlovákosítás körülményei közt magunkkal is számot kell vetnünk. Az eddigi erőfeszítések mindenekelőtt arra irányultak, hogy megtartsák magyarnak azt, akit teljesen magyarnak tartottak. Javarészt a fentebb jellemzett kirekesztő felfogás érvényesül tehát, magyar az, aki nem inog meg. Aki pedig meginog, az már nem.

Az önkéntesség alapvető emberi jogi szempontja szorul háttérbe ennél az értékelésnél. Azzal nem számol, hogy nem vagy nem teljesen önkéntes a nemzetváltás. Részben a hullámokban visszatérő politikai nyomás, részben pedig a szisztematikusan szított politikai szenvedélyek következtében állandósuló társadalmi nyomás kényszeríti nemzeti identitásának gyengítésére, majd megváltoztatására azt a magyart, aki nap mint nap szembesül az ellene irányuló előítéletekkel, gyanakvással, sőt esetenként gyűlölettel a munkahelyén, lakóhelyén, a hivatalokban, a televízió képernyőjén, a rádió hullámhosszain, a sajtóban, sőt akár pillanatnyi emberi kapcsolataiban. Nyilvánvaló, hogy az ilyen magyar megingása nem tekinthető önkéntesnek.

Erkölcsileg persze nem tekinthető egyenértékűnek azzal, aki ebben a helyzetben is szilárdan tartja magyar önazonosságát. De megingása szabadon meghozott elhatározásnak sem nevezhető. A valóság az, hogy kényszer hatására történik. Sőt, a kicsik, a gyermekek esetében a kényszer hatása áttételes, bármiféle szabad választás nélkül. A gyermek ugyanis egyáltalán nem tehet arról, milyen oktatási nyelvű óvodába, iskolába íratják szülei, milyen nyelven beszélnek vele, mit mondanak el őseiről és mit nem. Ezért ő nem is tekinthető felelősnek, hiszen nem maga dönt, hanem a szülei.

A kényszer pedig fondorlatosan lett kialakítva, úgy, hogy nehezen lehessen a nyomára akadni, és ellene se lehessen tenni. De ha jobban belegondolunk, akkor tehetünk ellene, saját erőnkből is. Mindenekelőtt nevén kell neveznünk. Annak, ami, tehát nem asszimilációnak, ami azt sejteti, mintha valami természetes dologról lenne szó, szabad elhatározásból hozott önkéntes döntésről. Hanem asszimilálásnak, vagy ahogy az egyik jogászkollégánk a „maďarizácia” (magyarosítás) analógiája alapján nevezte: szlovákosításnak.


Másrészt pedig arra a kérdésre, hogy ki a magyar, az ember nemzeti egyenlőségének és szabadságának mércéjével kell megadnunk a választ. Tehát abból indítva, hogy akkor ki lenne a magyar, ha mindennemű hatalmi, politikai és társadalmi kényszer nélkül dönthetne nemzeti identitásáról.

Azaz nem pusztán abból a szempontból kell megvizsgálnunk a kérdést, hogy ki a magyar akkor, ha magyarságának vállalása kockázattal jár. Az emberi jogok modern felfogásának megjelenésekor sem csak úgy tették fel a kérdést, hogy ki szabad az abszolutizmus rendszerében. Hanem úgy, hogy a szabadság része-e az ember természetének? Ha része, akkor mindenkinek joga van rá, nemcsak egyeseknek. Amennyiben pedig természetes jogával nem élhet, úgy a rendszer rossz és igazságtalan.

Ugyanezt a kérdést kell feltennünk a nemzetállam vonatkozásában! Ki hát a magyar, ha minden ember természetes jogának tartjuk nemzeti szabadságát és egyenlőségét, akkor is, ha a többséghez, és akkor is, ha a kisebbséghez tartozik az adott államon belül? Ebből a nézőpontból vizsgálva a kérdést, más válaszhoz jutunk, mint a jelenleg uralkodó. Ahhoz a válaszhoz, hogy az a magyar, aki magyarnak tartaná magát, ha nem szembesülne az asszimilálás kényszerével.

Tehát a nemzeti szabadság és egyenlőség állapotában tekintené magyarnak magát. Természetesnek, helyesnek, igazságosnak ugyanis minden polgár nemzeti szabadságát és egyenlőségét tekinthetjük, az egyik csoportba tartozók dominanciáját a másikba tartozók felett pedig nem.


Ebből a válaszból több vonatkozásban is más stratégia következik mindazok számára, akik tenni szeretnének a szlovákiai magyarok megmaradásáért. Például, hogy nem szabadna elfeledni azokat a gyermekeket, akiket szüleik írattak szlovák iskolába, hiszen ők nem felelősek ezért. Át kell és át is lehet gondolni, mit lehetne tenni magyar önazonosságuk megtartásáért. Ha vannak ennek módozatai Amerikában, Ausztráliában, akkor lehetnek nálunk is. De átgondolhatjuk, miként szólhatunk a megriadtakhoz, megingókhoz, hiszen hozzájuk is vezet út. És megvizsgálhatjuk, miként képviselhető a szlovákiai magyar nemzeti minimum a huszonegyedik században. Ez a század ugyanis kínál új lehetőségeket, módszereket, olyanokat, amilyenek a korábbiakban még nem létezhettek. És új érveink is vannak, és ha elszántak, alkotószelleműek vagyunk, egyre több érvünk lehet.

Ám ezekhez mindenekelőtt szabadnak és egyenlőnek kell tekintenünk magunkat nemzetileg is.

Öllös László
kerekasztal.org

magyartudat.hu

1 thought on “Ki a magyar?

  1. Ezt a kérdést csak az elmebetegek teszik fel (a cim).
    De ha mégis . akkor : MI MAGYAROK c tankönyv.

    Ugyanakkor a tömegesen kivándorló magyaroknak
    kint született gyermekei már nem biztos, hogy magyarok akarnak lenni, jó nekik a svéd, holland, belga, német, angol, francia, norvég, usa , stb állampolgárság
    és talán a nagyszülők miatt tudnak majd egy kicsit
    magyarul. (“skype nemzet” lettünk).
    Nálunk nincs államcsőd, mint az oroszoknál,
    nálunk rabszolgasággal nő a gazdaság,
    így menekülünk, a valódi békébe, szabadságba.

    Több éve olvasható egy ház falán itthon :
    “Birka nép !” és egy könyy címe : “Tahónia”.
    8 millió magyar azt várja, hogy nem lesz aktuális….

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

Az anonim látogatóazonosító (cookie, süti) egy olyan egyedi - azonosításra, illetve profilinformációk tárolására alkalmas - informatikai jelsorozat, melyet a szolgáltatók a látogatók számítógépére helyeznek el. Fontos tudni, hogy az ilyen jelsorozat önmagában semmilyen módon nem képes a látogatót azonosítani, csak a látogató gépének felismerésére alkalmas. Név, e-mail cím vagy bármilyen más személyes információ megadása nem szükséges, hiszen az ilyen megoldások alkalmazásakor a látogatótól a szolgáltató nem is kér adatot, az adatcsere voltaképpen gépek között történik meg. Az internet világában a személyhez kötődő információkat, a testreszabott kiszolgálást csak akkor lehet biztosítani, ha a szolgáltatók egyedileg azonosítani tudják ügyfeleik szokásait, igényeit. Az anonim azonosítók személyes adatbázissal nem kerülnek összekapcsolásra. A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás