Ki volt az a püspök, akinek nevét még évtizedek múltán is csak suttogva merték kiejteni, mert a kommunista diktatúra és képviselői máig egyik legnagyobb ellenségüknek tekintik?
A kereszténységnek kezdettől fogva olyan tanúi, akik munkásságukkal prófétai módon előre vetítették a jövő megpróbáltatásait, amennyiben az emberiség letér a krisztusi útról.
Magyarország sohasem szűkölködött prófétai küldetésű keresztényekben, és talán éppen ezért őket támadta-támadja legnagyobb erővel a kereszténységet elsöpörni igyekvő két ideológia, a liberalizmus és a kommunizmus.
Céltáblájuk – többek mellett – Prohászka Ottokárt, szociális apostol, teológus és filozófus.
A kiváló hitszónokot, a keresztényszociális eszmék markáns képviselőjét, a vállalt magyarságát megtartó, hiteles életet élő Prohászka Ottokárt száz éve nevezték ki fehérvári püspökké.
Centenáriumi ünnepségét újratemetésének napján, június 1-jén tartották Székesfehérváron, ahol hosszú évekig püspök volt.
Az újratemetésre 1938-ban azért került sor, mert 1927. április 2-án hunyt el, és akkor a fehérvári Szentháromság-temető sírkápolnájában helyezték örök nyugalomra, de emléktemploma csak az 1938-as Eucharisztikus Kongresszus évére készült el.
Szent István halálának 900. éves évfordulóján szentévet hirdettek Magyarországon.
Az általa alapított királyi székhelyen, Székesfehérváron, temetkezőhelyén szervezték meg az országos ünnepségeket és 1938. augusztus 20-ára ide hívták össze az országgyűlést.
Mivel Horthynak ezen a napon Hitlerrel a kieli flottaünnepségen kellett lennie, az időpontot áthelyezték augusztus 18-ára.
Az ünnepségek már május 20-tól egymást érték, június 1-jén helyezték át Prohászka Ottokár hamvait a temetőből a Szent Anna-kápolnába.
(Megjegyezzük, hogy augusztus 13-án, tehát öt nappal az Országgyűlés előtt tették abba a méltatlan „kriptába” Árpád-házi királyainknak és más, a bazilika területén feltárt személyeknek a földi maradványait gyufagyári ládákba, újságpapírba csomagolva, a nyilvánosság teljes kizárásával, néhány beavatott „személy” jelenlétében.
A „magyar Escorial” ma is ez a méltatlan kripta, ahová mellőzve az ünnepséget, a nyilvánosság teljes kizárásával 2000 szeptemberében tették vissza a hamvakat.)
Mindezt tették a millennium nagyobb dicsőségére, a magyar identitás „erősítésére”.
Ki volt az a püspök, akinek nevét még évtizedek múltán is csak suttogva merték kiejteni, mert a kommunista diktatúra és képviselői máig egyik legnagyobb ellenségüknek tekintik?
A Magyar Életrajzi Lexikon (Akadémiai Kiadó, főszerkesztő Kenyeres Ágnes, lektorok Kosáry Domokos és Rényi Péter) a következőket írja a kiváló emberről és püspökről: „A klerikális reakció, az ellenforradalmi rendszer egyik vezető egyénisége.
Műveiben és nagy hatású szónoklataiban a szocializmussal, sőt a liberalizmussal szemben nacionalista, antiliberális állásponton áll, mely nemegyszer antiszemita és antikapitalista demagógiában jutott kifejezésre.”
Tehetségét, puritán életét, szociális érzékenységét, a keresztény konzervatív értékeket következetesen valló egyházvezető társadalmunkra gyakorolt hatását nem tudták megbocsátani.
Jellemző, hogy a Holokauszt Emlékközpont állandó kiállításán ma is ott látható Prohászka arcképe alatt a következő igaztalan szöveggel: „A konzervatív antiszemita ideológia egyik vezéralakja”.
Megjegyzendő, hogy az 1920-as évek szóhasználata különbözik a maitól, már csak azért is, mert a holokauszt csak jóval később következett be, tehát azon a „szemüvegen” visszafelé tekintve egy más társadalmi és történelmi légkörbe nem lehet ilyen sommás ítéletet mondani az ország egyik keresztény vezetőjéről, mivel számtalan példát lehetne fölsorolni, ami éppen az ellenkezőjét bizonyítja az „antiszemita” Prohászka püspök tevékenységének.
Nem lehet az életművéből kiragadni és utólag értékelni a több mint egy évszázaddal ezelőtt történt eseményeket, írásokat, tevékenységeket. Hogy mennyire így van, igazolja az a félelmetesen pontos beteljesülés, amely Prohászka prófétikus erejű írásaiból mára valóság lett.
Ezt látni kellett volna, különösen az olyan formátumú történésznek, mint Kosáry Domokos.
Téves megítélését mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a történész Gergely Jenő azt írja, hogy Prohászka olyan magyar katolikus egyházi férfiú, akiről napjainkban nyugodtan elmondhatjuk, hogy számunkra a legnagyobb magyar katolikus alakja volt századunknak.
” Gergely Jenő a világi történész szemével, elfogultság nélkül, tárgyilagosan és tudományos igényességgel mutatta be a Gárdonyi Géza által „napba öltözött ember”: nek titulált Prohászkát.
Gergely Jenő említett, Prohászka Ottokár című kötetét 1994-ben a Gondolat Kiadó jelentette meg, előtte Schütz Antal Prohászka pályája című esszéje igazította el olvasóit a páratlan hitszónok életművében.
Nem hagyható ki a Prohászka-életmű újkori értelmezéséből P. Szabó Ferenc jezsuita, aki a nagy püspök filozófiáját, teológiáját és lelkiségét világította meg az olvasók előtt, föltárva Prohászka kapcsolatait a kortárs gondolkodók, főleg Bergson és Teilhard de Chardin eszmevilágához.
A rendszerváltoztatást követő években két tudományos ülést is tartottak Székesfehérváron, 1996-ban és 1998-ban, majd a teljes Naplójegyzeteket is kiadták három kötetben, Barlay Ö. Szabolcs, Frenyó Zoltán és Szabó Ferenc gondozásában.
Utóbbiak az Ottokár Püspök Alapítvány jóvoltából valósultak meg.
Életrajzára csak annyiban térek ki, amennyiben az szükséges életművének, tevékenységének megértéséhez.
Szerény, elmagyarosodott szlovák családból származott és mint nagyon sokan hasonló társai közül, ő is a papi pályát választotta.
Édesapja – eredeti nevén Prochaska Domonkos császári és királyi katonatiszt volt, később fölhagyott a katonai pályával.
Édesanyja, a 18 éves gyönyörű Filberger Anna, akitől a nagy püspök kivételes férfiúi szépségét örökölte.
Az apa már túl a negyvenen vezette oltárhoz a nyitrai, tekintélyes polgári családból származó fiatal Annát.
Ottokár 1858. október l0-én született Nyitrán, mivel a fiatal anya biztonságosabbnak érezte a családi otthont élete nehéz óráiban, mint lakóhelyüket, Pozsonyt.
Otthon a családtagok kezdetben németül beszéltek, Ottokár később elsajátította a magyart, majd a szlovákot, az iskolában a latint
A család gyakran költözött, édesapját – az akkor már pénzügyi kistisztviselőt – gyakran helyezték más városba.
Prohászka Ottokár Rózsahelyen kezdte iskoláit, Losoncon fejezte be az elemit és kezdte el a gimnáziumot, majd Nyitrán a piaristák nevelték.
Később a kalocsai jezsuita internátusba került, majd az esztergomi kisszeminárium növendékeként érettségizett 1875-ben.
Kiváló diák volt, elöljárói hamar felfigyeltek rá. Hét évre a római Collegium Germanicum Hungaricum lakója és a Gregoriana egyetem hallgatója lett; 1881. október 30-án szentelték pappá és 1882-ben tért haza, már filozófiai és teológiai doktorátussal.
Huszonkét esztendeig dolgozott az esztergomi szemináriumban, ahol dogmaprofesszor, majd spirituális (lelkivezető) lett.
Forradalmasította a papnevelést, amelynek hatására olyan papi generációk kerültek ki keze alól, akik sikerrel birkóztak meg a XX. század eleji magyar társadalmi katasztrófák (háborúk, forradalmak) idején jelentkező óriási feladattal: lelki tartást adni a népnek.
Jó tollú íróként rendszeresen publikált katolikus folyóiratokban, elsősorban a Magyar Sion és az Alkotmány hasábjain.
Számtalan cikkében szociális kérdésekkel foglalkozott, ő fordította le először magyarra XIII Leó pápa szociális enciklikáját, a Rerum Novarumot (1891).
Talán ő olvasta először végig és írt bírálatot Marx Tőke című munkájáról, máig helytálló észrevételeket téve a kommunista ideológia alapvetéséről.
Prohászka világosan látta a munkáskérdés fontosságát, gyakorlatilag keresztényszociális elveket vallott.
Jól látta – ami később igazolódott is -, ha nem születnek az egyház vezetésével megoldások a szociális feszültségek megoldására, akkor teret nyer az osztályharcos, ateista, erőszakos baloldali veszély, amely minden konzervatív-keresztény értéket elsöpör.
Hogy nézeteit magasabb szinten képviselje, 1896-ban indult a vágvecsei képviselő választáson.
Mandátumot csak egy durva csalás eredményeként nem szerzett.
Elérkeztünk életének egy olyan pontjához, amely máig „botránykő” bizonyos körök szemében.
Hiszen mást nem hallani manapság sem a balliberális oldalról, hogy „az egyház ne politizáljon”: húzódjon a templomokba és megfosztva szabad véleménynyilvánításától híveiket se igazítsák el az egyre növekvő erkölcsi káoszban.
És akkor száz évvel ezelőtt megjelent egy püspök, aki politizált, beszédeket mondott a parlamentben és a Nemzetgyűlés tagjaként fejtette ki a véleményét.
Szerencsére követői ma is akadnak, így Veres András, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkára, aki szerint nem vonhatják kétségbe, hogy hívő emberek is megfogalmazhatják véleményüket a közösség színterein.
De említhetném Bábel Balázs kalocsai érseket, vagy másokat a lelkipásztorok közül.
Fontos, meg nem kerülhető kérdés, hogy mi vezette Prohászkát arra, hogy már teológus korában közéleti szerepet vállaljon?
Aki meg akarja érteni a szentéletű püspök szándékát, annak tisztáznia kell ezt a kérdést, különben oda jut, ahová a Prohászkát igaztalan vádakkal, rágalmakkal méltatlanul támadó posztkommunista értelmiség teszi.
Már teológus korában tisztán látta, hogy a társadalmakban a harc két úr között zajlik: az egyik oldalon Jézus Krisztus áll, a Dux generalis, a másikon a Sátán hadserege sorakozik föl.
Az ádáz küzdelem az élet minden szintjén tombol, nem csak a lelkek mélyén. Jól látja, hogy a világegyház és benne a magyar kereszténység támadások pergőtüzében él.
Úgy érzi, hogy „Krisztus katonájának” ebben a helyzetben a frontvonalon van a helye. Megszületik elhatározása: „Fel kell rázni (a világot) s praktikus kereszténységet csinálni”:
Aki politikai aktivitását ebből a keretből ki akarja emelni, az nem ért az egészből semmit, vagy azért nem akarja érteni, hogy minél több hamis váddal illethesse Krisztus lovagját.
Politikai működésének színterei sokszínűek voltak: Molnár János apáttal egy keresztény néppártot akart létrehozni.
Évek teltek el, mire ez a politikai mozgalom – nem kevésbé Prohászka szervező zsenijének hatására – létrejött.
Székesfehérvári püspökké való kinevezése után mint megyéspüspök egyúttal a magyar Országgyűlés felsőházának tagja lett.
Az akkori törvények szerint a felsőház munkájában a püspöki kar tagjai tevékenyen részt vettek, különösen a század eleji években, amikor a liberális kormányzat az egyház elevenébe vágó törvényeket akart rákényszeríteni a katolikus lakosság millióira, a nép tudta és beleegyezése nélkül.
Prohászka ugyanakkor a parlamenti csatározásoktól távol tartotta magát.
Erről 1918 júliusában így nyilatkozott:
Hatalmi harcoknak mindenféle komplikációjába nem ereszkedem bele.
Mikor szólalt föl a felsőházban?
Amikor lelkiismerete arra késztette.
Magasra tette a mércét, ezért beszédeit óriási tapsvihar kísérte.
Már első beszéde nagy feltűnést keltett.
Figyeljük csak, hogy mit mondott 1907 februárjában:
Nagy baja van Magyarországnak most, Méltóságos Főrendek, nagyobb baja, mint Mohácsnál… mert népünk lelkületében az erkölcsi, hazafias, vallási ideák borultak el a magyar nemzeti érzés van meghasadva.
Nem ismerős helyzet?
Néhány év múlva keményen bírálja a liberálisok dekadenciáját, képviselőik magatartását
„Beteg lett a magyar parlament”
– mondja Prohászka, és nem lehet nem felismerni benne napjaink parlamenti hétköznapjait.
Prohászka politikai pályafutásának legmarkánsabb korszaka az 1920. évi Nemzetgyűlés idejére esett.
A vesztett háború, a proletárdiktatúra hónapjaiban átélt tragédiák megkeserítik a 62 éves főpap mindennapjait; ez lehet az egyik oka, amiért nem fogadta el Horthy kormányzótól a miniszterelnöki kinevezést.
Ugyanakkor székesfehérvári hívei kérésére részt vesz a Nemzetgyűlés munkájában, minden erejét, tudását, erkölcsi tekintélyét latba veti az ország alkotmányosságának helyreállítása érdekében.
Mindeközben azt tapasztalja, hogy kialakulóban van egy magát „keresztény kurzusnak” nevező mozgalom, amelynek tagjai tetteikkel nem hitelesítették a zengzetes szavakat.
Ekkor mondta a hiteles keresztény magyarságért mindent elkövető püspök azóta híres mondatát
Keresztények nélkül nem lehet keresztény kurzust csinálni.
Ez a mondata is meglepően aktuális, érvényes az egész Európára.
Prohászkát leginkább az egyház modernizálásának problémája izgatta. XIII. Leó pápa halála után megváltozott a római légkör: X Pius 1908-tól üldözendőnek bélyegezte a „modernizmust”.
A megújulásért tevékenykedő Prohászka a hivatalos sajtóból értesült arról, hogy három írását 1911 nyarán az illetékes vatikáni kongregáció indexre tette.
Ezek: Az intellektualizmus túlhajtásai című akadémiai székfoglalója, a Modem katolicizmus című hitvédelmi munkája és a Több békességet! című, az egyházi vagyonkezelés reformját sürgető műve.
Mai szemmel semmi kivetnivalót nem találhatunk ezekben az írásokban sem, csupán annyi történt, hogy ötven esztendővel megelőzte korát a II. Vatikáni Zsinat dokumentumaiban bőven találhatunk prohászkai gondolatokat.
A proletárdiktatúra bukása után egy közös pásztorlevelet fogalmazott Prohászka a magyar püspöki kar nevében.
Ebben többek között ezt írja:
Hát álljunk ellent a gonosznak, s fogadjuk meg, hogy csak olyan képviselőjelöltekre adjuk szavazatunkat, kik a keresztény hit alapján állnak, kik a hitvallásos iskoláknak hívei, kik a keresztény elveket az élet egész vonalán érvényesíteni akarják; mert az a meggyőződésünk, hogy Isten, lélek, vallás s erkölcs nélkül mindenünk romba dől.
Prófétai mondatok 1919-ből.
Hankó Ildikó
A magyarok nagy többsége ateista ….
Az inkvizícióra emlékeztetnek a prohászkai kijelentések,
meg arra amikor a kereszténység elsöpörte a magyar történelmet,
vagy ellenállt a haladásnak, a felvilágosodásnak és a tudomány fejlődésének.
A neve nincs elfelejtve, a magyar fasizmus egyik ideológusa volt.