Rengeteg hazai település rövidesen átlépi azt a határt, ahonnan már nem lesz visszafordítható a hanyatlás.
A népességcsökkenés, az elöregedés, a fiatalok elvándorlása, a szociális lepusztulás, az állami intézményrendszer kivonulása, a fejlesztések, beruházások elmaradása pontot tesz egy évezredes történet végére.
A világból kiesettség érzése irreverzibilis, tragikus ténnyé változik, s haldoklásuk végstádiumba ér.
Sokszor mondtuk: a Jobbik számára mind a 3200 hazai település egyben egy magyar végvár is a nemzeti megmaradásért folytatott küzdelemben, ezért nem lenne szabad lemondani róluk.
A zömmel amúgy is kedvezőtlen gazdaságföldrajzi régiókban fekvő kistelepüléseken élők számára a számos hátrány különösen mostohává teszi a mindennapokat.
A kistérségi centrumok aprófalvakból való nehézkes megközelíthetősége, az erőforrások hiánya, az alacsony szintű intézményi ellátottság csak az egyik, kétségkívül fájó módon kézzelfogható szegmense ennek az összetett problémahalmaznak.
Az elmúlt évtizedek változásai a sérült, csonkolt kistelepülési társadalmak belső kapcsolatrendszerét is eltorzították.
Ki kell mondani, hogy az összezsugorodott kapcsolatháló sok esetben képtelenné teszi az ott élőket az összefogásra, a társadalomba való visszaintegrálódásra.
A kezdeményezőkészség, a szolidáris, kooperálni kész közösségek hiánya tovább súlyosbítja a helyzetet, ami fokozott állami odafigyelés nélkül magától nem fog megoldódni.
Sikeres vidékpolitika esetén a nyomorba fulladt, elöregedő települések helyett végre önfenntartó falvak, elvándorlás helyett pedig gyarapodó, szülőföldjén maradó lakosság jellemezné a magyar vidéket.
Viszont mára a népesség pusztulásával párhuzamosan döbbenetes mértéket öltött az épített környezet leromlása is.
A leszakadó térségek falvainak százezernyi üresen álló lakóingatlana a mostani folyamatok fényében az enyészeté lesz, sőt nemcsak azok, mert 2050-re sok kistelepülés teljesen elnéptelenedik, kihal. A falvak helyét az erdős bozót fogja benőni.
Szűkebb pátriámban, az aprófalvas Somogy vármegyében a felmérések szerint a települések fele már a kihalás útjára lépett.
Mindez pótolhatatlan veszteség, hiszen a maga múltjával, hagyományaival, népdalaival, meséivel mindegyik a nemzet történelmének egy egyedi és megismételhetetlen darabkájának hordozója.
Szomorú belegondolni, hogy a jelenlegi tendenciák mellett mennyi települést foglal majd vissza az erdő, és hány helyen válnak a bedőlt kerítések, a leomlott falak a magyar elmúlás szomorú mementóivá.
Jól összefogott, államilag finanszírozott, komplex programok hiányában a kistelepülések lakosságmegtartó ereje továbbra is csekély marad.
Ősi falvaink kiürülése egyre rohamosabbá válik, sok helyütt pedig csak a roncstársadalmi létbe süppedt, nyomor által röghöz kötött, lesüllyedt rétegek maradnak, gyökeresen eltávolodva a szerves paraszti kultúrától.
Ennek elkerülése érdekében valóban olyan vidékfejlesztési programok megvalósítására kellene törekedni, amelyek az emberek és a közösség értékeire építve, a hagyományokat ápolva, a természeti erőforrásokkal fenntartható módon gazdálkodva, a mezőgazdaságot fejlesztve nyújtanának esélyt a vidéki élet megbecsültségének helyreállítására.
Ander Balázs
