Egy, a kelet-ukrajnai frontra besorozott kárpátaljai magyar honfitársunk által leírt történet. Változtatás nélkül tesszük közzé.

A könnyem kicsordul, a kezem megremeg, mert a kislány felém indul.
A gyomrom borsónyi görcsbe rándult.
Nem tudom, mit tegyek, le kell lőnöm, ezért küldtek.
Megölni a felkelőket.
Nagy táska van nála, bármi lehet. A felkelők küldték az biztos. Valószínű fegyver van nála és azonnal megöl, ha hagyom, hogy ideérjen.
Ha nem lövöm le és a többiek észreveszik, hogy közel engedtem egy felkelőt, akkor engem lőnek le, parancsmegtagadásért, mint azt, akivel együtt ide küldtek harcolni.
Képtelen vagyok lelőni, pedig egyre közeledik felém. Remélem nem vették észre, hogy hagyom, mert azonnal lelőnek.
De ma mindenképp végem, már hónapok óta nem ettem egy kis konzerv levesnél többet naponta, de már harmadik napja azt sem kaptam.
Az étel gondolatára is remegni kezdek. Az éhség elég elkeserítő, de emellett még nem is alszom, a napokat sem tudom már pontosan.
Harmadik napja ugyanabban a fél méter mély kiásott gödörben fekszem, ami már az első nap félig megtelt vízzel.
A víz ugyan nem hideg, hiszen nyár van, de mozdulatlanul éhesen a harmadik nap végén, ebben a vizes gödörben már lassan az emberi mivoltomról kell gondolkodnom.
A kutyának is jobb sorsa van.
Most meg itt ez a kislány.
Hát nem tudja, hogy háború van? Miért jön felém hisz tudja, hogy le kell lőnöm! Ő csak jön és jön, az ujjam már rég a ravaszon reszket.
Nem, nem akarok megölni egy kislányt, senkit nem akarok megölni, még ha ezért engem lelőnek, akkor sem.
Szépen átvertek és most erre kényszerítenek, hogy egy gyereket lelőjek.
Emlékszem egy évvel ezelőtt még a barátaimmal arról fantáziáltunk, hogy milyen jó lesz, ha felvesznek a határőrséghez katonának.
Jó fizetés, elismerés végre normális élet.
Igen így is lett, felvettek.
Egy pár hónap kiképzés után munkába álltam.
Aztán hirtelen feszült lett a helyzet az országban és mindenki a ’’felkelőkkel’’ kezdett foglalkozni.
A felkelők, akiknek elegük lett az elnyomásból, akik felvették a harcot az elnyomó vezetéssel.
Egy hónap után a felkelőket már terroristaként emlegették.
Két hónap után már hivatalosan is terroristáknak ismerték el őket.
Nem aggódtam, tudtam, hogy az ország hadianyag készlete kimerült, egy működő tank sincs az országban.
Így biztosan nem lesz háború, nem visznek el harcolni.
Három hónap elteltével, csodával határos módon a fegyvertilalom ellenére az ország tele lett modernebbnél modernebb fegyverekkel.
Ekkor már kezdtem aggódni.
Jöttek is a hírek hogy szervezik a hadsereget.
Reménykedtem, hogy nem kell mennem sehová. Itt van dolgom, itt van rám szükség, és különben is magyar nemzetiségű vagyok, nem rám tartozik.
Jött a parancs menni kell egy speciális kiképzésre, de csak ide 200 kilométerre visznek, semmi köze a háborúhoz. Összepakoltam, rettegve, de elmentem a kiképzésre.
Bár én nagyon féltem, de nyugtattam a családomat, hogy minden rendben lesz, csak előrelépés lehet egy jó kiképzés.
A kiképzés megtörtént és a jó ’’szavahihető’’ vezetők, mint már annyiszor, most is bebizonyították aljasságukat.
Egyenesen a háború közepébe küldtek.
Most itt állok huszonévesen,  becsapottan embertelenül megalázó körülmények között egy fegyverrel a remegő kezemben, a célkeresztben egy kislánnyal, aki bátran, határozottan jön felém.
Egyre csak azon jár az agyam, meg kell húznom a ravaszt és kész vége talán élhetek tovább.
De nem hagy nyugodni a gondolat, hogy akár a testvérem is lehetne vagy egy kedves ismerősöm.
Aztán megtörténik, eldördül a lövés. Hallom a puska hatalmas durranását, látom a kislányt, amint hátra esik a golyó erős ütése miatt.
Hirtelen verejtékezni kezdek, mit tettem, megöltem. Nagy ijedtségemben nem tűnt fel, hogy nem is én lőttem.
Valaki más észrevette a tétovaságom és cselekedett mielőtt még veszélybe kerülnék.
Aki lőtt megmentette az életem, de megölt egy kislányt, bármit is akart az a szerencsétlen.
Este kicsit nyugodtabb lett a helyzet, mindenki előjöhetett a vizes lövészárkából.
A legtöbbünket megrázta, hogy le kellett lőni azt a kislányt, láthatóan mindenki nagyon eltöprengett rajta és legszívesebben kifutott volna a világból, hogy soha többé ne történjen, még csak ne is lásson ilyet.
Mindenki nagyon letört és elkeseredett, már az éhség sem érdekel senkit sem.
Nagyobb sokk volt ez annál, minthogy az éhségre gondoljunk.
Fájdalmas pillanatok ezek!
Közben valaki elment a kislány táskájáért.
Látom, ahogy jön vissza a táskával.
Leteszi a táskát középre, hogy mindenki lássa.
Furcsa izgalommal remélem, hogy fegyver van a táskában és meg akart engem ölni azért lőtték le.
Talán az kicsit megnyugtatná a didergő lelkemet.
De nem, senki nem meri kinyitni a táskát, csak bámuljuk.
Valaki hirtelen feláll, kinyitja a táskát, belenéz.
Nem látom, mi van benne, nem veszi ki belőle, magába roskad és könnyes szemmel csak annyit mond: KENYÉR.
karpataljai-magyar-haboruSouth Front/Szemák Mihály

magyartudat.com

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

Az anonim látogatóazonosító (cookie, süti) egy olyan egyedi - azonosításra, illetve profilinformációk tárolására alkalmas - informatikai jelsorozat, melyet a szolgáltatók a látogatók számítógépére helyeznek el. Fontos tudni, hogy az ilyen jelsorozat önmagában semmilyen módon nem képes a látogatót azonosítani, csak a látogató gépének felismerésére alkalmas. Név, e-mail cím vagy bármilyen más személyes információ megadása nem szükséges, hiszen az ilyen megoldások alkalmazásakor a látogatótól a szolgáltató nem is kér adatot, az adatcsere voltaképpen gépek között történik meg. Az internet világában a személyhez kötődő információkat, a testreszabott kiszolgálást csak akkor lehet biztosítani, ha a szolgáltatók egyedileg azonosítani tudják ügyfeleik szokásait, igényeit. Az anonim azonosítók személyes adatbázissal nem kerülnek összekapcsolásra. A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás