A baranta szó elsősorban az ország olyan nyugati és déli peremvidékein maradt fenn, ahol a lakosság összetétele többségében magyar volt (Somogy, Ormánság, Göcsej, Őrség).
A szépirodalomban a legtöbb alkalommal Kodolányi János műveiben találkozhatunk vele.
A szó jelentése: fegyveres vetélkedés, megmérettetés, harc; harcra, hadjáratra való felkészülés; törvényesen alkalmazható erőszak, illetve ennek alkalmazása.
A kunoknál zsákmányszerző utat jelent.
A környező szláv nyelvű országokban pejoratív értelemben állatok elhajtását, zsákmányolást jelent.
A kirgizeknél gyorsan közlekedő lovas csapatot, a kazakoknál az erőszak jogos alkalmazását.
Az ujguroknál 1990-ben még külön faluban laktak a barantázók.
Egyes kaukázusi népeknél a fegyveres gyakorlatok helyszínét, a legkorábbi írott források szerint pedig a nap harcosait, illetve a nappal szövetséget kötött férfiak közösségét jelenti.
A Somogyvár környékén fennmaradt szokás szerint a barantázók a régi törzsszövetség valamikori bírájának, a régi törvények oltalmazójának (harka) voltak a felesküdött, különlegesen kiképzett segítői.
Olyan harcosokat takart, akik a fegyverforgatásban való kiválóságuk mellett a legmagasabb erkölcsi, morális követelményeknek is megfeleltek.
Míg a keleti stílusokban a mesterek generációi századokra visszavezethetők, a baranta esetében csak kulturális folyamatosságról tudunk.
A professzionális harctudással rendelkező korai katonai csoportok felkészítési, személyiségformálási rendszereire mintegy 1300 év távlatából vannak információk.
A régi magyaroknál nem teljesen különültek el az egyes foglalkozások, ezért a közösségek tagjainak harci „előkészítése” társadalmi alapfeladatként jelent meg.
Az úgynevezett baranta-képességeket mintegy 500 éve folyamatosan korlátozták törvényi rendeletekkel és helyi szabályozással.
Először 1928–41 között kezdték meg a (magyar) harci mozgások gyűjtését, amit az 1990-es évek elején az akkori szentendrei Kossuth Lajos Katonai Főiskolán Vukics Ferenc folytatott tovább. Ekkorra tehető e stílus kialakulása is.
Bár a kilencvenes években kezdték rendszerbe foglalni, a baranta legkorábbi változatának a 9. század előtti időkben még létező alakulatot tekintik, ez az úgynevezett baranta had.
E csoport a magyar törzsek szövetségének egy kivételes képességű, törvényeket és szokásokat védő harci alakulata volt.
Rekonstruálni a képességek jelentős részét megőrző, a hagyományokhoz ragaszkodó magyar pásztorkultúra alapján próbálják.
A legtöbb mozgásos elemet a harci és eszközös táncok (pl. botolók) őrizték meg.
A néprajzi kutatások kimutatták, hogy ezek mintegy „iskolagyakorlatai” voltak a valódi harci képességeknek.
A mozdulatok elsősorban a harci törvényszerűségeket, és nem a zene alapritmusát követik.
Mivel a harci tartalommal rendelkező táncok, az ősi küzdelmi vetélkedések, játékok áthagyományozása, a fegyveres gyakorlatokra történő felkészítés folyamatosnak tekinthető, a baranta nagyon korai tartalmakkal is rendelkezik.
A stílus mai formája a két újraalapító személyéhez köthető. Vukics Ferenc a gyalogos, Könczey Bence a lovas képességek rekonstruálását irányítja.
Ma 105 helyszínen közel 3000 fő foglalkozik barantával Magyarországon, Romániában, Szlovákiában és Szerbiában.
Jelentős baranta-központok alakultak a Székelyföldön és a Felvidéken.
2005 óta a Magyarországi Harci-művészetek Össz-szövetségének tagjai.
Tervei szerint a baranta alapvetően nem egy „mester” összefoglalt mozdulati- és személyiségformálási struktúrája kíván lenni, hanem egy nép kultúrájának harcban történő megnyilvánulása.
A baranta elsősorban a katonai osztályoknak (harci rendeknek) a mozgásanyagát, felkészítési struktúráját foglalja össze; ezek száma egy tucatra tehető.
Mint a régi idők magyar hadseregében, a barantában is előfordul a lovasíjászat.
A mozgásanyag kialakításában fontos szerepet játszanak a régi fegyveres- és eszközös harci táncok, tehát a baranta számos harcnemmel foglalkozik, a nagy távolságra ható hagyományos fegyverektől a közvetlen közelharcig.
A legfontosabb fegyvereik: íj, szablya, kard, rövid- és hosszúbot, fustély (ez is egy botféleség), kelevéz, kopja, fokos, pajzs, csatabárd, ostor, csatacsillag, kés.
Lovas (ráró) és gyalogos (thug) szakágakra oszlik. Mindkét szakág 10-10 versenyszámban méri össze a képességeit.
Kétféle versenyt rendeznek: a baranta harci játékok szinte minden versenyszámot szerepeltetnek, míg az oslu barantában mindig csak egy versenyszámban indulnak.
Az oslu versenyeken általában csak olyan versenyzők indulhatnak, akik az összetett versenyeken is indulnak.
Bajnoki címet azonban csak összetett versenyeken lehet szerezni, mivel a baranta nem bátorítja az egy-egy versenyszámra szakosodó specialisták képzését.
A versenyeken sokszor csapatok is indulhatnak (többnyire 3-6 fővel).
A puszta kezes harcban megkülönböztetnek kultikus birkózást (övbirkózást), valamint harci birkózást (böllönt). A pusztakezes technikák jellemzője, hogy a küzdelmet befejező feszítő, fojtó mozdulatok legtöbbjét már álló helyzetben kialakítják, a földharc során már csak szorosabbra fogják.
A lovas szakág a lóval való együttműködés egy olyan fokát követeli meg a lovasoktól, ahol a ló irányítását, harci alkalmazását mindenféle kényszerítő eszközök (pl. lószerszám) nélkül kell végrehajtani.
A baranta fontos sajátossága az a speciális nevelési és közösségformálási rendszer, amely a hagyományos magyar életfilozófián és szimbólumrendszeren alapszik.
A baranta megalkotása során is előnyben részesítik a régi magyar szavakat: például többen használják a csapatversenyek elnevezésére a tömén kifejezést, amely eredetileg tízezret, átvitt értelemben pedig sokat jelentett.
Források:
A magyar országos szövetség hivatalos honlapja
Vukics Ferenc: Baranta – Bevezetés a magyar műveltségbe. Budapest: MAG Kiadó, 2008. (ISBN 9789630642897)
Major Ferenc Vukics: Reconstruction of the historical Hungarian fighting abilities and skills. Academic and Applied Research In Military Science, 2008
Wikipédia
Magyar Nő Magazin: Itt.
