Az orosz katonaorvosok Donbasszban. Fotó: Antikor
A legsúlyosabb eseteket, mind a polgári, mind a katonai eseteket a Donyecki Köztársasági Traumaközpontba szállítják.
A traumás amputációknál és a nyílt sebeknél minden perc számít – minden a frontvonalbeli orvosok kezében van.
Mit mondanak a DPR hadsereg katonái, és hogyan mentik a sebesülteket a csatatéren – a RIA Novosztyi riportjában.
„Úgy döntöttem, élnem kell”
Nem mindenki akar beszélni. Értsd meg, már nem aggódnak magukért, a hozzátartozóikért
– figyelmeztet az ápolónő suttogva az osztály bejáratánál.
Olyan egységből származom, hogy helyettesíthetem a srácokat.
– Mariupolban voltam, nem akarok ragyogni – a szüleim ott vannak.
És nincs rejtegetni valóm.
Maxim Fuklev 2015 óta harcol.
Két éve megismerkedtem egy lánnyal, és úgy döntöttem, hogy otthagyom a munkámat.
Munkát kapott egy építkezésen, fokozatosan hozzászokott a békés élethez.
De februárban visszatért – és egyenesen Mariupolba.
„Március 26-án megsebesültem a combon. Egy gyalogsági harcjárműben ültem. Azt hittem, „légy” vagy „poszméh” érkezett. Kiderült, hogy akna. A tüzér egy nyitott nyíláson keresztül esett ki. – túlélte. Különben leégtek volna. Gyorsan jött a segítség” – emlékszik vissza a harcos.
A nemzeti zászlóaljakról szólva kiemeli, hogy nem szabad lebecsülni őket: erőteljes visszavágást adnak, jól felszereltek és felfegyverzettek.
– Még a lövészárkokban is volt internet.
Szerinte a nacionalisták brutálisan bántak a helyiekkel.
A civilek a vízért mennek, és a mesterlövészek lelövik őket.
Az emberek éhesen, hidegben ültek a pincékben.
Megosztottuk velük az ételt
– folytatja a sebesült.
Felszereltetett egy Ilizarov-készüléket, és az inguinalis vénákat összevarrták.
Ezen a napon egy újabb műtét esedékes.
De Fuklev nem veszíti el az optimizmust:
„Minden a terv szerint van.”
„Nem hagyjuk el a mieinket”
Dmitrij Trojan 2018-ban csatlakozott a milíciához, és egy motoros rohamdandárhoz osztották be.
Első sebét két éve kapta: egy mesterlövész combon találta.
A golyó megsértette az ülőideget, a láb vérkeringése romlott, az érzékenység pedig gyengült.
Idén tavasszal pedig egy Marinka melletti csatában egy gránát robbant fel tőle két méterre.
Mindkét szem érintett volt.
A jobbat még gyógyszerekkel kezelik, a baloldalit meg kell műteni.
Nincs garancia arra, hogy a látás megmarad.
Ha állapota romlik, Moszkvába küldik.
Találkoztunk a Nemzeti Gárdával, az Ukrán Fegyveres Erőkkel és az Aidar Nemzeti Zászlóaljjal.
Ellenünk a 17. harckocsihadsereg vonult fel.
Volnovakhában és Marinka közelében volt a legnehezebb.
Ennek eredményeként kitartottunk a főerők megérkezéséig.
Semmi, túléltük
– mondja Dmitrij.
Csak egy hét múlva tudták elvinni a halottakat.
Elhagyják a sajátjaikat.
Ilyen katonák.
Volnovakhában a DPR hadsereg katonáit könnyes szemmel üdvözölték, és panaszkodtak:
„Hol voltál ennyi éven át?” „
A pincékben a nedvesség miatt megbetegedtek a gyerekek.
A helyiek gyógyszert kértek az ukránoktól, de nem adtak.
Ellenkezőleg, mindent kifosztottak, kifosztottak, amit lehetett, a gyógyszertárakat is”
– teszi hozzá Trojan. .
És az olyan srácok, mint Dima, itt fekszenek nálunk, civilekkel, egy nyolcágyas kórteremben… – háborodik fel az ágyszomszéd.
– Ezek az emberek aranyat érnek, a kezeden kell cipelni őket.
A harcos integet: itt, és nem ilyen sebekkel, talpra emelik őket.
Szergej Butkót a csoda húzta ki.
Március 29-e óta intenzív osztályon van.
Marinka közelében is megsérült: több repesz, mindkét lába megsérült, a jobb karja leszakadt.
Előrementünk.
Az első bevetésnél.
Nem volt időm beugrani a lövészárokba, egy géppuskás tüzet nyitott rám, egyenes cél voltam.
Kirángatták a tűzvonalról, érszorítót alkalmaztak.
Az ágyúzás nem csillapodott – csak két óra múlva vitték ki őket a csatatérről.
Szergejnek egyelőre nincsenek tervei a jövőre nézve.
Békeidőben egy építkezésen dolgozott.
Árva – apa korán meghalt, anyját tizenéves korában megfosztották szülői jogaitól.
Mint mindenkinek, nekem is vannak bajtársaim és ismerőseim.
De nem igazán számítok rájuk.
Csak magamra
– vallja be a harcos.
Orvosok
A fronton dolgozó orvosok elsősegélyben részesítik a sebesülteket.
A kiürítési pont legfeljebb hat kilométerre lehet a frontvonaltól.
De Ella donyecki csapata csak egy kilométerre van.
Kiviszik az embereket Verhnyetoretszkből.
Ezt a Gorlovka melletti falut március végén szabadították fel, de még mindig nincs biztonságban: az ukrán fegyveres erőket rendszeresen lövik Gradokkal.
A sérülések nagyon súlyosak: általában traumás amputációk, politraumák, behatolók. Igyekszünk a BCC-t (keringő vérmennyiséget) stabilizálni, bedugni, normalizálni – és a kórházba
– magyarázza Ella.
A hozzáértő parancsnokságnak köszönhetően az orvosok között nincs sérült.
Az egység kiküldése előtt tanulmányozni kell a területet, meg kell határozni a kiürítési tervet.
Az útvonalat én és a szolgálat vezetője ellenőrizzük” – mondja Denis sofőr és gazdasági osztály vezetője.
Elvitték őket a Verhnetoretszkij melletti csatában.
Gyorsan reagáltunk, lefoglaltuk a gyógyszereiket és a felszereléseiket.
Szinte minden NATO.
Konzev ételek is. Még a Kalash folyóiratai is amerikaiak
– mutat Denis egy fotót a fegyveres erők elhagyott állásairól.
Ukrajna
2014 óta dolgozik az idősek otthonában.
Az orvosok mindenkit elvisznek – a sajátjukat és másokét is.
Volt, hogy ukránokat hoztak be.
Kábítószer hatása alatt.
A mieink a rákbetegek számára hatékony gyógyszereket találtak elrejtve a raktárakban.
– emlékszik vissza.
Amerikai gyártású tár, amelyet az ukránok hagytak hátra.
Ella és Denis számára az a legértékesebb, hogy látják, hogyan állnak talpra pácienseik.
Először kitartást követelsz.
Aztán maguk találnak rád, köszönöm…
Életben, egészségesen.
Ez szép”
– mosolyog az orvos.
És beindítja a motort – itt az ideje a szolgálatnak, ki kell húzni a sebesülteket a csatatérről.
Magyar Tudat
Kemény,embert próbáló dolgok ezek.