Egyre elkeserítőbb az a magyar összevisszaság, amely a trianoni döntés 100. évfordulójára való megemlékezést lengi körül.
Nincs állami kezdeményezés, hacsak nem vesszük annak a „Nemzeti összetartozás éve” balga elnevezést.
A különböző civil szervezetek, az egykor szebb napokat látott, mára nyugdíjas klubbá változott világszövetség, az önjelölt Trianon szakértők sajátos, de annál zavarosabb elgondolásai látnak napvilágot, természetesen semmibe véve a mai nemzetközi magyar-gyűlöletet, a világ helyzetét, s a megszálló – ma utódállamoknak nevezett – államalakulatok magyarságot kiirtani vágyó ünneplését.
És persze a jó magyar emlékezők, jó magyar hagyományok szerint egymást is keresztre feszítik, ha a másiknak nem ugyanaz az elképzelése arról a döntésről, az azóta eltelt száz esztendőről, és a mai – többségében realitások nélküli – törekvésekről.
A legnagyobb baj pedig abban rejlik, hogy a magyar és székely törekvések, elgondolások nem a magyar agyban születnek, hanem a magyar agyba oltott idegen, és magyarellenes erők által terveztetnek el és oltatnak bele a jó szándékú, de a száz esztendős megaláztatás okán gondolkodásra alig képes szabadságra vágyó hangadók fejébe. „Ha nem tudod legyőzni, állj az élére” – szellemiség szerint, fenntartva az állandó feszültséget és gyűlölködést a felek között.
Itt állunk száz évvel a Magyar Királyság megcsonkítása után, emlékezhetnénk, gyászolhatnánk, megfogalmazhatnánk nemzetközi szinten is valamiféle kommünikét a világ népei felé, kivált a mai Európa rabszolgává teendő társadalmainak… de nem ezt tesszük.
A temetést a feltámadás ünnepévé emelte a kormány, a civilek „most azonnal” követelik a száz év előtti diktátum felülvizsgálatát, néhány apolitikus politikus a már egyszer megszüntetett autonómiát akar, a történész területi revízióról beszél, a megszállt területek magyarsága pedig kénytelen eme anyaországi botorságok miatt elszenvedni a bosszút és a primitív ünneplések súlyos keservét.
Nem állunk a helyzet magaslatán.
Nincs összhang, nincs közös elképzelés, nincs összefogás és összetartás, és ahány magyar van, annyiféleképpen akar emlékezni, gyászolni, „nemzetileg összetartani”.
Az ellenzék és magyar gyűlölő történészei persze jogosnak és gazdaságilag eredményesnek tartják az egykori döntést.
Tőlük mi mást is várhatnók?
Hiszen ők nem magyarok, csak Magyarországon élő, a magyarok keresztény nemzetet gyűlölő állampolgárok, akiknek teljesen mindegy, hogy volt-e ilyen döntés vagy nem volt, hogy hányan pusztultak bele száz év alatt ebbe az embertelenségbe, hogy miként hat a magyar nemzet összességére 1920. és 1947.
Nekik csak a saját gyászuk, a másokra kivetíthető bosszújuk, a nap-nap után emlegetett, és jól bevált „ántiizmussal” való vagdalkozás számít. Meg a kártérítések összege…
Nos, így állunk Trianon századik évfordulója előtt. Újra megalázva, újra kigúnyolva, ám ma nem mások aláznak meg bennünket, s nem ok nélkül gúnyolódnak rajtunk, hanem ezt mind magunknak csináljuk. Méltatlanok vagyunk az „egységes nemzet” megnevezésre, mert nem tanultunk abból, ami száz éve történt. Igaz, nem is tanulhattunk negyven évig, de az eltelt harminc év alatt pótolható lett volna ez a tragikus mulasztás.
És nem pótoltuk, mert nem mertük pótolni. Kivonultunk a megemlékezésről az ülésteremből, s csak lassan, évtizedek alatt értette meg az ország vezetése, hogy a nemzet léte, megmaradása nem a határokon és a megszálló államok sajátos, magyar gyűlölő önérzetének tiszteletben tartásán múlik, hanem a saját önérzetünkön, saját érzéseinken, saját akaratunkon.
És azon múlik legfőbbképpen, hogy soha, semmilyen körülmények miatt nem mondhatunk le a Magyar Királyság szabadkőművesek által elraboltatott területeiről, magyar és nem magyar lakosságáról, a Kárpát-hazáról, Mária országáról.
Nem haderővel, nem a döntések mai európai uniós felülvizsgáltatásának hiábavaló botor ötletével, nem a „temetés” évfordulóján tartott nemzeti összetartozás évével.
Ki kell mondani végre, hogy a magyar nemzet 2020-ban gyászévet ül, emlékezik és nem hajlandó a kommunista elhallgatásnak, antalli alapszerződéses hazaárulásnak, vagy egyéb Trianont elmismásoló megfogalmazásoknak megfelelően másképpen érezni, mint ahogyan ez a gyászos centenárium, ez a száz tragikus esztendő megköveteli.
Mert milliós számot kell felemlítenünk, amikor e döntés áldozataira, a megölt, megcsonkított, elüldözött magyarokra emlékezünk, amikor intézményeink történetét kutatjuk, amikor épített emlékeink megsemmisülését látjuk az elrabolt területeinken, amikor a mai gyűlöletek áldozatairól, börtönben szenvedő magyarokról hallunk.
A legfontosabb – számba véve mai helyzetünket s a nemzetközi magyar-gyűlöletet –, még mindig az, hogy bölcsen, jó gazdaként, türelemmel és a túlélés eszközeivel próbáljunk meg alkalmazkodni gyászunk világgá kürtölése mellett.
Nap-nap után nemzetközi szinten is tudatni kell a magyarság ellen elkövetett mai bűnöket, világossá kell tenni és sulykolni kell a nemzetközi köztudatban a magyar nemzet gyötrődését, az egyes országokban megmutatkozó, magyarellenes jogtalanságokat, mind az oktatás, mind az anyanyelvhasználat szűkítését, és követelni kell ezeknek az intézkedéseknek a magakadályozását.
Minden nap hangot kell adni annak, ami a magyarsággal történt e száz év alatt és történik ma is. Ma ugyanis a megmaradásunk a tét, s a megmaradást kell szolgálnunk, de nem úgy, hogy olajat öntünk a tűzre az anyaországban, amely az elcsatolt területeken gyúl lángra.
Nem kell, mert fölösleges felülvizsgálatot követelni, hiszen nincs aki számunkra elfogadható felülvizsgálatot tartana sem 1920. június 4-ét, sem 1947. február 10-ét illetően.
Nem lesz olyan „utódállami” kormány, amely autonómiát adna a magyarságnak, de lehetőségünk sincsen arra, hogy területi revízió alá helyezzük jogos jussunkat, a Kárpát-hazát.
Ma az egyetlen lehetőségünk, hogy határokon átívelő és a kívülállók számára is megtapasztalható, látható és kézzelfogható gyászt üljünk, hogy az iskolákban kötelező legyen minden történelemtanár számára ismertetni, megtanítani, mi is történt és hogyan 1920-ban. Ebben az évben ne lehessen egészen felhúzni a nemzeti lobogót, csak félárbocra, s ne tartson állami szerv, vitézi és lovagi rend farsangi bált! Június 4-ét pedig nyilvánítsa a kormány nemzeti gyásznappá, mert nem csak területekre, diktátumra emlékezünk száz évvel az aláírás után, hanem millió magyarra, aki e nemzetközi magyargyűlölet áldozatává vált.
Láthatóvá kell tenni a világ előtt, mi történt velünk száz éve, milyen szenvedéseken mentünk keresztül és milyen életet kell élnie ma, a csonka-ország határain kívül rekedt magyarságnak-székelységnek. Kiállításokat kell szervezni, amelyeket Európa országaiban is be kell mutatni, s kell egy újság, amely csak e száz esztendőről, a diktátumról és annak mai fájdalmáról, hatásairól szól, angol, német és magyar nyelven.
Igen… ezt kellene tenni, de senki nem tesz semmit.
A Nemzeti Összetartozás Évéről beszélünk, ám csupán a nemzeti összetartozás, a józan gondolkodás és a megfelelő és méltó egyházi és világi megemlékezés marad el.
Miközben a nyertesek ünnepelnek, és korbácsolnak, börtönbe zárnak és kitépik a nyelvünket…
Száz év sem volt elég ahhoz, hogy felismerjük az összetartozás erejét, fontosságát és azt, hogy e nélkül semmilyen lehetőségünk nincs a túlélésre.
2020. számomra a nemzeti gyász éve.
A magyar holokauszt, amit ha bárki is tagadni mer, épp olyan büntetést érdemelne, mint más holokauszt-tagadás esetében.
Ám, mi „jó magyarok”, keresztény nemzeti kormányok, egyházak és civilek, még egy efféle jogi féket sem tudtunk megalkotni… sem méltón emlékezni, sem gyászolni, sem hangot adni nemzeti érdekeink védelmében nem tudunk.
És ez, önmagában is gyászra, elkeseredésre ad okot!
Azonban bízzunk, és a magunk helyén tegyük a kötelességünket! Hittel, hitben, haza és nemzetszeretetben, hűséggel.
S akkor kormányok, civilszervezetek, és egyéb „hatósági intézkedések” nélkül is megmaradunk – Mária országának!
Stoffán György
Magyar Tudat Nemzeti Hírportál
Végveszélyben van az utolsó SZÉKünk. Éppen úgy amikről a SZÉKely „legendák” szolnak . Az a gyönörűség, hogy ezek nem mesék, hanem VALÓSÁG. Az a sok, sok szenvedés az a sok köny, ne gondolja senki, hogy hiába sirtak és szenvedtek. Jönn a sokkal szebb jövő, mert a Magyarok Istene nem tétlenül figyeli az Ő országát és népét.
„És láték egy angyalt leszállani a mennybõl, a kinél vala a mélységnek kulcsa, és egy nagy láncz a kezében.”
„És megfogá a sárkányt, azt a régi kígyót, a ki az ördög és Sátán, és megkötözé azt ezer esztendõre.”
„És láték királyiszékeket,…..”
Ahogy Madách írta „küzdj és bízva bízzál! „
Ezer ev sem volt eleg ahoz,hogy felismerjuk a Nemzeti tragediaink sorozatainak az okozojat a,,vallasi csapdat,,Magyarorszag hamis romai kereszteny Allamma tetelet.Nekunk Magyaroknak ,,HITUNK,, van,nem pedig vallasunk.A HIT aktivalja a Teremto erot.Egy ut vezet az Istenunkhoz az pedig a HIT.Minden mas ut,a gyilkos sotet erokhoz vezet.Volt ra ezer evunk,hogy megertsuk,ha a Magyarsag visszater osi hitehez Istenehez,az igazsagtalanul elcsatolt teruleteket,onkent fogjak visszaadni a teruletbitorlok,mert akkor mar, Istenunk fogja vezetni Nemzetunk,nem pedig a felelem.
Imre, Ön és „társai” nagy tévedésben vannak. Remélem felébrednek idejében. Ne feledje, csak EGYETLEN IGAZ ISTEN VAN, Aki Atya, Fiú és Szentlélek, vagyis SZENTHÁROMSÁG! Minden más istenség a Hazugság atyjától származik! Ebből következik, hogy IGAZ HIT is csak EGY VAN! Minden más tévhit, vagy eretnekség. Hála Istennek közel a „második pünkösd” és akkor kiderül az IGAZSÁG!
„…Összetartozás?!!! Ezekkel?!!! …”
„Kártérítést” magyarok itthon csak a szovjet diktatúra áldozatai kaptak,
pl, gulágosok, hadifogság.. stb. az Antall kormánytól.
A valódi holokausztot elszenvedő-túlélő magyarok, Németországtól kaptak kárpótlást.
Kár az ostoba csúsztatásért.
Trianon nem csak „székely ügy”, utána kellene nézni a történelemnek (középisi),
mielőtt hangulatosnak szánt marhaságokat írogat valaki a témakör ürügyén.
Bár a „szerzőt” ez nem érdekli, bárki bármikor oda mehet a volt trianonos
területekre, illetve onnan is jöhet hozzánk akinek kedve van akár kirándulni,
akár vendégmunkásnak, esetleg letelepedni.
Persze aki teheti Nyugat Europát célozza (amire jó a „honosítási igazolvány”)