AKIKET KIŰZTEK SZÜLŐFALUJUKBÓL
CSÚROG – A magyar holokauszt-túlélők vallomása
Zord téli nap, 1945. január 23.
Mínusz 20 fok és térdig érő hó.
Reggel kilenc óra.
Egy 15 éves szerb gyerek ront be a házba, puskával a vállán és arra kényszerít bennünket, hogy azonnal hagyjuk el a házat, mert különben mindannyiunkat megöl.
Öltözködésre már nem adott időt.
Azon a szomorú reggelen minden magyar házban megjelent, puskával a kezében egy szerb fiú, vagy férfi, akik magukat partizánnak vallották és kihajtották, kiűzték otthonaikból a magyarokat.
A piactér lassan megtelt megrémült asszonyokkal, gyerekekkel, és öregekkel, hisz a férfiak többségét már 1944 őszén kivégezték.
Délután négy óráig várták a hidegben sorsuk beteljesülését, majd a megdermedt, megrémült, és átfagyott magyarokat elindították gyalogosan Járek felé, csak némely kisbabás családot tereltek vissza az állomásra, ahol tehervagonokba rakták őket. Nem nézték, hogy gyermek és anya együtt van-e. Ezzel is tetézték az anyák fájdalmát. Hajnalban érkeztek meg az átfagyott emberek Járekra. Volt akinek a keze és a lába lefagyott, később ebbe halt bele.
Reggel kerestem a fiamat, hogy megérkezett-e a gyalogosokkal és végül megtaláltam átfagyva az anyósommal együtt, de éltek – mondta egy asszony, sírva, akit egyéves kislányával a vagonokba terelték, de a hatéves fiát nem vihette magával. A gyerekeim nevét kiabáltam sírva, végül megtaláltam őket félig megfagyva – áll egy másik anya vallomásában.
Kegyetlen sors várt a csúrogi, majd később otthonaikból kiűzött zsablyai és mozsori magyarokra.
Enni nem kaptak, csak kukoricát csutkástól darálva só nélkül, mint az állatok A gyerekek sírtak, hisz nem tudták megérteni, hogy miért nincs mit enni. Egy kisfiú paprikást akart enni, mondták neki, hogy nincs, – nem baj, én akkor is megeszem – mondta sírva.
A csecsemők szoptak volna, de az édesanyjuknak nem volt tejük. Az édesanya addig szoptatta a gyermekét, míg csak vér nem folyt a melléből.
Nagyon sok kisbaba éhen halt. És nagyon sok idős elcsigázott ember, akik nem tudtak mozogni, a tetvek szívták ki a vérüket és abba haltak bele.
Így halt meg a nagyapám is.
A kegyetlen halál szedte áldozatait.
A halottas kocsi nem győzte a halottakat hordani.
Egy fiatal asszonytól megkérdezték ismeri-e ezt az embert? És egy meztelenre vetkőztetett idős embert löktek elébe, az asszony felkiáltott – édesapám – és átölelte. Ekkor a partizán rálőtt az idős emberre és az lánya karjában roskadt össze.
Talán még több halott lett volna, ha a temerini magyarok nem csempésztek volna be néha egy kis élelmet.
Egy anyának sikerült kislányát egy piaci kiskosárban szalvétával letakarva kicsempészni a táborból, hisz már csak csont és bor volt.
És írhatnám tovább a sok szenvedést, kínt, megaláztatást. Volt a táborban egy pap, és édesanyám kérte, hogy adja rám az utolsó kenetet, mert már nincs bennem élet, ugyanezt tette a testvéremmel is, és a Jóisten megkönyörült rajtunk, életben maradtunk.
Több száz felnőtt és több száz gyermek halt meg a koncentrációs táborban, akiknek a sírhelyük a mai napig nincs megjelölve.
Hatvanegy év telt el azóta.
Minden nap kevesebb a magyar holokauszt-túlélők száma.
Talán ezt is várják, hogy mindannyian elmenjünk, hogy ne kelljen bocsánatot kérni, azért amiért ártatlanul meghurcoltak, hogy ne kelljen visszaadni azt, amit igazságtalanul elvettek tőlünk.
Most azt akarják, hogy mi, túlélők, akik még akkor gyerekek voltunk, kérjük, hogy mentsenek fel minket a kollektív bűnösség alól.
Mindez a megaláztatásnak újabb formája. A
rehabilitáció, az erkölcsi és anyagi kártérítés minden ártatlanul megkínzott, kivégzett magyarnak jár.
Mi nem, hogy erkölcsi kártérítést nem kaptunk, de még édesapáinknak a halotti bizonyítványt sem adják ki.
A bocsánatkérésre, a rehabilitációra sokan hiába vártak.
Édesanyám, aki annyira hitt benne, hogy lesz majd igazság, nem érte meg.
Nővéremet tavaly januárban temettük, bátyámat, aki halála előtt egy héttel álmában újra átélte koncentrációs tábor kínjait, a héten temettük.
Én azonban bízom abban, hogy a Jóisten igazságot tesz.
Megvilágítja majd az érem mindkét oldalát.
Éppen ezért a magyar holokausztot sem szabad soha elfelejteni, az áldozatokra mindig emlékezni kell, azért, hogy soha senkivel ne ismétlődjön meg.
TELEKI Júlia magyar holokauszt túlélő
magyartudat.com
http://youtu.be/cYg7063HF4I