”7-re ma várom a nemzetinél, ott, ahol a 6-os megáll.” A korabeli dalszöveg jól kifejezi azt az életérzést, amelyet a Blaha Lujza téren álló színház jelentett a budapestiek számára.
Tájékozódási pont, találkahely, kulturális intézmény.
A hivatalos indoklás szerint a metróépítés útjában állt, de korszerűtlennek és balesetveszélyesnek is minősítették, felújítása sokba került volna.
A februári bejelentéskor a lapok ezt az utasítást kapták: „Nem gyászolni. Nem írni, minél kevesebb hírt adni.”
A budapestiek ragaszkodtak az épülethez, de a hatalom nem kívánt költeni rá.
A metró a modernizációt jelentette, a Nemzeti pedig a nacionalizmust, a régmúltat.
A metró kijárata végül is az aluljáróba lett bekötve, a tervezett többszintes közúti kereszteződés a Blaha Lujza téren nem valósult meg
1964 óta sokan, sokféleképpen magyarázták, vajon miért és miért akkor kellett lebontani a Nemzeti Színház Blaha Lujza téri épületét.
Az épület valóban rossz állapotban volt, ám az ott játszó színészek és a nézők számára többet jelentett egy színházépületnél, így a Nemzeti Színház elleni támadásként élték meg az épület eltüntetését.
A Politikai Bizottságnak tett titkos javaslat az új színház építésére egyébként így szól: „A rekonstrukcióval együtt a jelenlegi épület felújításának becsült összege 120 millió, ugyanakkor az épület adottsága miatt csak a századforduló technikai színvonalát lehetne elérni.
Javasoljuk inkább az új Nemzeti Színház megépítését a XIV. ker Dózsa György úton /Dísszemle tér/.
Ez lenne az első új színházépület, amelyet a felszabadulás óta építettünk.
Későbbiek folyamán, csatlakozva a színházépülethez, megoldható lenne a régi terv: a hangverseny és kongresszusi terem felépítése is.”
A döntéshozóknak, úgy tűnik, hosszú ideig nem volt érdeke az új színház felépítése, csak a régi lebontása.
Magyar Tudat
