Ukrajna, Donyeck, 2015. február 3.
A Donyeck városában a robbanások hangja mindig ott van a háttérben.
Nehéztüzérség, aknavetők, rakéták: kilenc hónapja tartanak a harcok, a várost az oroszbarát erők irányítják és védik az ukrán csapatok támadásával szemben. A harcban edződött városiak hangról megmondják, hogy melyik oldal lőtt.
A civilek ebben az életveszélyes helyzetben a lehető legjobbat próbálják kihozni ahhoz, hogy a körülményekhez képest jól menjen mindennapi életük, családjuknak legyen mit enni, inni és tudjanak fűteni, tudva hogy bármikor rájuk eshet egy lövedék és már az sem feltűnő, ha egy gránáttalálattól meghal egy ember a járdán.
Két hete tartózkodik az AFP-nek két csapat riportere Kelet-Ukrajnában: egyik az ukrán kormány erők mellett, a másik a szeparatista oldalon.
Tagja vagyok a második csapatnak, valamint, velünk van egy fotós nő, Dominique Faget.
Dominique elmondta, hogy azért jött Párizsból, hogy dolgozzon az igazság objektív bemutatásán.
Reggeli találkozásunkkor első dolgunk, hogy megbeszéljük a nap forgatókönyvét.
Egész nap utazunk, otthonunk lett az autó és együtt vagyunk szinte minden nap, minden nap.
Január 30-án, azt halljuk, hogy rakétatalálat érte a Kujbisevszky Kultúrpalotát, amelyet jelenleg segélyosztó központnak használnak. Azonnal felkaptuk a golyóálló mellényeket és odaindultunk.
De az úton, akkor megláttunk egy álló trolit az út közepén, mellette két idős ember feküdt, arccal lefelé, vértócsákban.
Az EBESZ nyomozók helyszíneltek, fotóztak és méréseket végeztek.
Megállunk. A helyzet feszült, tudjuk, hogy nem leszünk képesek sokáig itt maradni. Megpróbálom megszólítani a helyi embereket, hogy interjút adjanak, míg Dominique fotózza az utcát, és a sérült trolit. A túlélők elmondják, hogy a csapás fél órával korábban történt. egy közeli épület kapujánál áll a helyiek egy csoportja, akik azzal vádolják a nyugati médiát, hogy eltitkolja az igazságot- ez a mondat itt nagyon sokszor elhangzik.
Azt mondtam, hogy itt vagyok.
Gyere be, mondja egy férfi, meghívlak a családi apartmanunkba.
Felesége mutatja négyéves kisfiúk ágyát, mely körül ágynemű és mackó. A robbanás szórta szét az ágyat, akisfiú nem sérült meg, de azóta már alszik is egy bombabiztos menedékben.
Már egy hete tart az ukrán ostrom és ez már egyre rosszabb. Ez megy minden nap. Reggel kezdődik, és sötétedésig tart, magyarázza a gyermek nagyanyja.
Hirtelen hangos robbanásokat hallunk kívülről. Megcsörren a telefonom. Ez Dominique.
Tudom, Dominique volt, együtt dolgozunk több mint 30 éve, és ő nem hív ok nélkül.
A nő még mindig beszél hozzám: Mit fogunk csinálni?- mondja újra és újra.
Tiszteletből hallgatok, tudnék neki mit mondani, de nekünk óvatosan kell reagálnunk mindenre – különösen azért, mert később tudtam, hogy ezek voltak az utolsó szavai.
A telefon rezeg újra a zsebemben. Ideje menni. Leírom a nő nevét, elköszönök, majd felveszem a telefont.
Gyere, gyorsan menjünk el innen!- mondja Dominique.
Amikor meghallottam az első gránát sípolást a fejem felett, én, is mint mindenki körülöttem, a földre feküdtem- mondta Dominique, utána.
Én nem is hiszem, hogy jó lett a kép. Amikor a második gránát repült felettünk, felültem egy kicsit, így tudtam lefényképezni a járókelőket, akik menedéket kerestek egy fal mögött, a kezüket a fülükre tapasztva.
Magától értetődik, hogy egy ilyen helyzetben félsz- mondtam Neki.
Rájöttem, az úton vissza a pánikba esett lakosok futnak minden irányban, próbálnak menedéket találni, azonban ez szinte lehetetlen a szétszóródó ukrán láncosbombák miatt.
A bombázás teljesen kiszámíthatatlan. Néha hallunk utazás közben közeli robbanásokat, ahogy áthaladunk egy lakóövezeten.
Rengeteg fegyver van elhelyezve lakott területeken, és ha az ellenség támad, elkerülhetetlen, hogy a polgári lakosság is áldozatul essen.
Közben szüntelenül hallatszanak a robbanások. A szeparatista harcosok Kalasnyikovokkal járőröznek az utcákon és vádolják az ukrán hadsereget, hogy terrorizálják a polgári lakosságot.
Minden tábor, mindig a másik felet hibáztatja.
Késő este újra folyamatos a gránát eső, az elején nagyon látványosnak tűnik, olyan mint egy tűzijáték.
Akkor meg lehet szokni. Mi és mindenki tudatában van a veszélynek, anélkül, hogy megszállottá válnánk.
Itt bíznunk is kell abban, hogy szerencsés csillagzat alatt születtünk.
A minap voltunk Debalcsevben, a frontvonal közelében. Miután találkozott a szeparatista harcosokkal egy lakónegyedben, majd egy ideig a helyi emberek nyújtottak menedéket egy pincében.
Ahogy kijöttünk, akkor láttuk meg, hogy ahol 20 perccel korábban voltunk, nos a terület a nehézbombázók martalékává vált. Szerencsénk volt.
Azt is mondjuk magunknak, hogy a mi golyóálló mellényben és sisakokban vagyunk, a civilek pedig, akik a szabadság vétlen áldozatai, teljesen védtelenek.
Nap mint nap kénytelenek az életben maradásukért, vízért, élelmiszerért kimerészkedni az utcára, kimerészkedni az utcára, abban a reményben, hogy kis útjuk nem egy vaktában kilőtt gránát által fejeződik be arccal az aszfalton, egy vértócsában.
Simon Valmary/Dominique Faget AFP
magyartudat.com
Nem elég, hogy a civileket is ölik, még a betiltott láncos bombákat is használjak? A jogvédők pedig romkocsmákban mulatoznak, vagy hogy van ez???
Ez ugy van nalunk kedves Anna , hogy a Tolvajok helyet Gyilkosok jottek a parlamentbe … ennyit tudok errol mondani mint Ukran allampolgar
Hát kedves Sándor! A szomszédom is ezt mondja, onnan települtek át. Mióta tart ez a felesleges háború, szó nélkül zárkózik el…