Az egykori Nagy-Jugoszlávia széthullása után két évtizeddel, ma a legtöbb jugoszláv nemzetiségű Szerbiában él, írja a Novosti.
Persze, nem csak a szerbek tartják magukat jugoszlávnak, de itt van belőlük a legtöbb. De nem csak most, hanem 1929 óta, amikor az akkori Szerb-Horvát-Szlovén királyságot hivatalosan is átkeresztelték Jugoszláv Királysággá, szinte folyamatosan.
Csak Bosznia-Hercegovinában volt közvetlenül a háború és a nagy ország széthullása előtt százalékarányban valamivel több jugoszláv, de Szerbia gyorsan bepótolta ezt a lemaradást.
Đorđe Balašević a nyár végén ismét felborzolta a kedélyeket „Jugoszlávia-szerte”. Podgoricában a „pannon tengerész” azt találta mondani a montenegróiaknak, hogy ő „jugoszláv dalszerző”. Erre a legélesebben Danilo Ikodinović szerb vízilabdázó reagált, aki a közösségi hálózatokon jól kiosztott neki az ilyen „nemzeti hovatartozás” miatt.
A kegyetlen háborúk, a vegyes házasságok, az ideológiai tévelygések eredményezte identitásvesztés vagy -tévesztés közepette egy azonban bizonyos: a legtöbb szerb érzelmileg még ma is erősen kötődik az egykori Jugoszláviához, írja a lap.
A számadatok is ezt támasztják alá: a 80-as években, a JSZSZK fénykorában, az egész 23 millió lakosú nagy országban mintegy 1 200 000-en vallották magukat a népszámlálás alkalmával jugoszlávnak. Közülük valamivel kevesebb, mint fél millió volt a szerbiai lakos.
Az elmúlt évtizedek népszámlálásai alkalmával Szerbiában volt hogy 80.000-en vallották magukat jugoszlávnak, míg például Horvátországban és Szlovéniában számuk nem érte el az ezret sem. A népszámlálásokon egyébként 1961 óta vallhatja valaki magát jugoszlávnak. Soha nem voltak többségben, mert a nemzeti hovatartozás maradt mindig a domináns.
Valamennyi egykori jugoszláv tagköztársaság lakosa abban reménykedik, hogy mielőbb az EU tagja lesz, hogy mielőbb emelkedhessen az életszínvonal is és jobban élhessenek, de éppen a jobb élet az, ami miatt sokan nosztalgiával emlékeznek az egykori országra.
Szerbiában messze a legtöbb jugoszláv Vajdaságban van. Idevalósi a nemrég még miniszteri rangban lévő politikus is, aki nyíltan ehhez a „nemzeti kisebbséghez” sorolja magát. A szabadkai Oliver Dulić nyíltan mondja magáról, hogy ő jugoszláv:
„Szabadkáról származom, ahol egykoron is, ma is nagyon sok a vegyes házasság. De a nem ilyen családokból származók is gyakran vallják magukat jugoszlávnak. Továbbra is az az érzésem, hogy az volt a legszebb ország, amelyet mindig szeretni fogok és szomorúan fogok rá emlékezni, mert valamennyi egykori YU nemzet ugyanannak a kultúrának és identitásnak a része”, mondta a Novostinak nyilatkozva Dulić.
Noha ez a szomorúság, mondja, más népeknél is jelen van, azzal egyetért, hogy a szerbeknél a legkifejezettebb, de ezt természetesnek tartja az több évtizeden keresztül ápolt kozmopolita szellemnek köszönhetően, különösen Vajdaságban.
„Persze hogy nem reális, hogy a régi államot egykori határai között megújítsuk, de annak nagyon örülök, hogy a végén valamennyien együtt fogunk ismét élni az Európai Unióban”, szögezte le Dulić, aki a Demokrata Párt tisztségviselője.
Azt, hogy Vajdaságban élnek a legtöbben a magukat jugoszlávnak vallók, természetesen Belgrád mellett, a legutóbbi népszámlálás adatai is bizonyítják, amikor is a 80.000 jugoszlávból 8000 Szabadkán élt.
Gorčin Stojanović, a neves színházi és filmrendező ugyancsak jugoszlávnak vallja magát, noha, amikor ez az ideológia volt domináns, akkor nem így tett:
„A jugoszlávság eszméje nem politikai, hanem mindenekelőtt kulturális. Azoknak a népeknek az összekapcsolásán alapszik, amelyek kulturális és nyelvi hasonlósággal rendelkeznek. Nincs ennek köze a titoizmushoz, s nem áll ellentétben sem a horvát, sem a szerb nemzeti érzelmekkel. Egy olyan eszméről van szó, amely évtizedek óta tartja magát, hiszen nem az eszmék, az államok halnak meg”. Stojanović hisz abban, hogy ez az eszme továbbra is fennmarad, annak ellenére, hogy a balkáni népek nem fognak már valamiféle új Jugoszláviába tömörülni. Úgy véli, a szerbek sem nagyobb jugoszlávok szomszédaiknál. Mint mondja, Horvátországban is, Szlovéniában is népszerűek az egykori országra, sőt, Titóra utaló szimbólumok, s mindkét országban közkedvelt az a zene, amelyet ex-YU-nak neveznek.
Vedrana Rudan horvát írónő szerint az egykori jugoszlávság eszméje feledésbe merül, de nem véglegesen: „Valamennyi egykori tagköztársaság egy dologban ismét egyesült: mindannyian az EU és Amerika rabjaivá váltak. Nekünk ma Horvátországban azt próbálják bemagyarázni, hogy jobb nekünk, hogy fizetünk és oktatókat küldünk Afganisztánba, de ez csak az első lépés. Nemsokára a szerbek és a horvátok ismét együtt halnak meg, testvérekként, valamelyik, az amerikaiak által gerjesztett háborúban. Ez lesz az új jugoszlávság, a golyók által egyesített.”
Čedomir Antić szerb történész arra emlékeztet, hogy Szerbia, más jugoszláv köztársaságoktól eltérően a közös állam létrejöttének idején független és nemzetközileg elismert volt: „A cél az volt, hogy egyesítsék valamennyi délszláv népet, de mindenekelőtt az ezen a területen élő szerbeket. Éppen ezzel magyarázható az, hogy Szerbiában kisebb szimpátiával kísérték Jugoszlávia széthullását és az egykori tagköztársaságok, beleértve Szerbia függetlenedését is. A szerbektől eltérően más nemzeteknek nem volt ez az érzésük. A szlovénok például Jugoszlávia előtt csak etnikai közösségként szerepeltek, nem volt nemzetközileg elismert államuk, s nem volt kijáratuk a tengerre sem.” Antić úgy véli, a mai „szerb jugonosztalgia” gyökere az egykori belgrádi elit privilegizált helyzetében keresendő.
Amellett, hogy minden szerb egy országban élt, az egykori Jugoszlávia a szociális igazság és a nagyhatalmak által anyagilag jelentősen támogatott ország volt.
Belgrád 1914-ben akkora volt, mint Zágráb, Szabadka vagy Újvidék. Ma hat-hétszer nagyobb Szabadkánál és háromszor akkora, mint Zágráb. Innen hát a lakosság egy részében ez a nagy nosztalgia azok körében, akik az egykori elit leszármazottai.
„Ha a ‘népről’ van szó, az idősebb generációk némi fájdalommal emlékeznek vissza a szocializmusra és a jugoszláv államra, mivel, részben igazoltan, meg vannak győződve arról, hogy akkor jobban éltek”, véli Antić.
De ez, mondja általános tendencia Kelet-Európában, sőt, ez egykori Kelet-Németországban is.
A Tito-idők emlékezete az idősebb generációkban még nem halványul, jugoszláv mégis egyre kevesebb van köztünk. Paradox módon, a felmérések azt mutatják, hogy a „jugoszlávság” egyedül Szlovániában erősödik még.
A becslések szerint a földgolyón 900 ezer magát jugoszlávnak valló ember él. Ez a szám valószínűleg változni fog, amint az egykori tagköztársaságok ismertetik a legutóbbi népszámlálások adatait.
A 2010-es népszámlálás szerint külföldön az Egyesület Államokban van a legtöbb „jugó”, 325.000, Kanadában 63.305. Montenegróban a tavalyi népszámlálási adatok szerint 1.154, ugyanakkor Brazíliában 2005-ben 60.000 ember vallotta magáról, hogy jugoszláv, akárcsak Argentínában ugyanabban az évben, míg Ausztráliában egy évvel később 33.000 magát jugoszlávnak valló polgárt számoltak össze. (Večernje novosti)
Címlap fotó: Somay Márk
vajma.info/magyartudat.com
