![](https://magyartudat.com/wp-content/uploads/ket-eve-kovettek-el-merenyletet-a-donyecki-nepkoztarsasag-elnoke-ellen.jpg)
Fotó: Meduza
Halála szimbolikus volt. Aznap délután éppen a „Szepar”kávéházba sietett. (Az ukránok nevezik így a Donbassz lakosait, harcosait: „Szepar”(„Szeparatista”– „Szakadár”.
(Volt egy felkavaró videó. Ukrán haramiák vonszolnak-taszigálnak egy férfit. Hamarosan kiderül, hová: egy embermagasságúra kiásott gödör szélére. Belelökik-rúgják. A feje felől hangzik egy koppanás (valószínűleg fejbe vágták egy ásóval, hogy ne tudjon sírgödréből szabadulni. Még a bokáit is összebéklyózzák egy szigetelőszalaggal úgy, hogy ha megpróbálna kiszabadulni, nyilván összekötözött kezei mellett a lábait se tudja használni. Sorsa elrendeltetett. Hóhérai sietve lapátolják, a végén már kotorják rá a földet. Mikor elkészültek, fejfa gyanánt oda tűznek egy ott talált rozsdás táblát. Amire az egyik hóhér krétával ráírja: „SZEPAR”.)
Volt-e olyan nép Európában, amely sohasem volt „szakadár”, sohasem kellett fegyveres harcot vívnia függetlenségéért, vagy annak védelmében. A világ mai csendőrei, leendő rabszolgatartói is úgy kezdték: „franciabarát szakadárok”)
Szóval, „Szepar”kávéház. Megemlékezni gyülekeztek ott, a nem sokkal korábban elhunyt Joszif Kobzonról. A szovjet esztrád e híres énekese a Donbassz szülötte volt. Amikor belépni készült a kávéházba, akkor robbant az aljas merénylők – korszerű, addig soha nem látott – robbanóanyaga.
Zaharcsenkó 2014 nyaráig az „Oplot”(„Támasz”) nevű kelet-ukrajnai (harkovi) hazafias szervezet önkénteseiből álló egységnek volt a parancsnoka. Akkor kinevezték a Donyecki Népköztársaság miniszterelnökének. Néhány hónappal később, november 2-án mindkét népköztársaságban elnököt választottak. Donyeckben őt választották. És őt választották volna tavaly is. A novembert azonban már nem érte meg: a gyilkos merénylő robbanószere augusztus 31-én végzett vele. (Kiderült ez volt ellene a hetedik merénylet. A végső. A sikeres.) Hazája, a Donyecki Népköztársaság függetlenségének, Oroszországba való visszatérésének a lánglelkű, töretlen híve volt. Vélhetően ezért is kellett meghalnia. Halálának sok részletét ma is homály fedi. Az kiderült, hogy az ő meggyilkolására is Porosenkó jenki bábelnök adott utasítást.
Egyszerű ember volt (ez is éneklik meg a róla szóló dalok). Végig katonai egyenruhájában járt (mint Fidel). Gyakori vendég volt az első vonalakban. De nem ám protokoll vendég! Leült a harcosok közé – ha kellett, a lőrésekhez is odafeküdt. 2015 februárjában személyesen irányított az Uglegorszk város felszabadításáért indított hadműveletet. Súlyosan, maradandóan megsérült. Hónapokig mankóval járt, de még ez után is erősen bicegett. Csak az utolsónak bizonyult tavaszon tudták rábeszélni egy korrigáló műtétre.
Feltétlen említést érdemlő eset volt. A Donbassz iránt végig, rosszindulatú elfogultsággal viseltető EBESZ-misszió folyton azzal rágalmazta a donyecki vezetést, hogy akadályozza őket szabad mozgásukban. Egyszer a donyecki repülőtér felé indult az államfő (amelyet akkor és azóta is folyamatosan lő az ukrán tüzérség). Az ukrán hírszerzés, „persze” mindig értesülve volt, ha az államfő a frontra látogatott: ilyenkor a szokásosnál is hevesebb ágyútüzet zúdítottak a népi erők állásaira. Így volt ez akkor is: az államfő rövid gépkocsioszlopa még csak félúton volt a város és a repülőtér között, amikor máris heves ágyúzás kezdődött. Egy szó, mint száz, az EBESZ-missziónak hirtelen „halaszthatatlan”dolga támadt, és ott, félúton gyorsan elköszöntek az államfőtől és eliszkoltak. (Tény, és való: amíg Zaharcsenkó elnök ott volt az első vonalakban, az ágyútűz förgeteges volt.)
És akkor egy dal róla. Julija Csicserinától, hazájának igazi, harcos honleányától. Női bárdtól. (Ebben a dalban láthatjuk a harcban álló Donbasszt)
* * *
És most szerénytelen leszek. Egyszer Zaharcsenkóval készült egy tévéműsor. Egy párbeszéd. A boldog emlékezetű államfő párbeszédet folytatott országa lakosságával. Lehetett neki telefonálni, kérdéseket föltenni. Írni is lehetett neki.
Megkockáztattam én is, az akkor 67 éves budapesti öregember is (ma 70 vagyok. Sokkal rosszabb állapotban, mint akkor – viszont azóta megjártam Donyecket.)
Írtam neki – és amit nem hittem volna: VÁLASZOLT. Nekem az egyszerű budapesti öregembernek.
Itt van hát párbeszédünk. Utólag elolvasva, kicsit gejlnek, kissé giccsesnek hat, amit akkor én írtam neki. De elkapott a hév, az elragadtatás, a csodálat. Nem csak, és nem annyira neki szólóan (bár mai napig meghajlok emléke előtt). Túláradó érzelmeim hazájának, hősies népének szóltak. NEM SZÉGYELLEM, MA IS VÁLLALOM AKKORI LELKESÜLT SZAVAIMAT. És érzéseimet, amellyel amolyan lelki hazámnak tartom a Donbasszt és annak két népköztársaságát: Donyecket és Luganszkot.
(Miként – az ukrán gestapó nagy „örömére” – A DONBASSZ NEMZETŐRÉNEK NEVEZTEM KI, „magam – magam”, AZ INFORMÁCIÓS HÁBORÚBAN.)
Csikós Sándor
Magyar Tudat