Mottó:A jog az erős fegyvere, hogy valami olyat is elvegyen a gyengébbtől, amit fizikai erővel képtelen lenne.
Ilyen valami pl. az igazság, az emberség.
Ilyen valami pl. a szeretet, az együttérzés, az emberiesség, az együttesség öröme, stb.
A magasabbrendűségi tudattal megátkozottaknak meg éppen ezek a ‘valamik’ csípik a szemüket, hiszen a rabszolgasorba taszítottaknak, vagy taszítandóknak ezek a valamik menekülési lehetőséget teremtenek, meg kell osztani őket, a teljes szétszakítottságban kell őket tartani, merthogy együttesen azért erősebbek lehetnek a hódítóknál.
Hazánkban ez a törekvés a cucilizmus első, rákosista szakaszában erőteljes volt, majd az ötvenhatos forradalom a társadalmat egybeforrasztotta, és ezért a hatalomnak inkább a figyelemelterelés volt a szándéka és az egyéni érvényesülés, másodállások halmozásának erőltetése lett a módszerének a lényege. Ám manapság megint azt tapasztalhatjuk, hogy a társadalom összefogására irányuló törekvéseket igyekeznek brutálisan szétverni, és ez a törekvésük napról-napra csak erősödik.
A társadalom hazugságban él, az igazság felbukkanását a hatalom a mögöttes szervezetek, személyek, csoportok érdekei szerint igyekszik elnyomni, olyan jogrendszert kialakítani, amivel elveheti az emberektől az egymás iránti bizalmat, a közös cselekvés lehetőségét – főként annak vágyát. Olyan jogrendszert alakít ki, ami a társadalmat keményen megosztja miközben az egységesülést a felügyelőknek biztosítja, az uralom alá vetetteknek meg igyekszik nem lehetővé tenni. Legfőképp pedig az igazság felderítését és kimondását igyekszik meggátolni. Ha kell, törvényt teremtenek, ami az igazság kimondását börtönnel bünteti.
Hogyan és mi módon?
A stabil társadalmi alakzatok alapfeltétele, hogy a hatalmi ágazatok függetlenek legyenek. A törvényhozás, a végrehajtás, a végrehajtás ellenőrzése és az igazságszolgáltatás ne függjön egymástól – és főleg ne függjön az éppen a politikai hatalmat gyakorló társadalmi csoportoktól. Pontosan megfogalmazva és kiemelve az egyik legfontosabb elemet: a politikai hatalom ne utasíthassa a bíróságokat, ne utasíthassa a rendfenntartó erőket, hogy céljai érdekében ügyködjön. Az alkotmányos királyságokban elvileg ez az alaphelyzet fennáll – ám nagy mértékben függ az uralkodó személyes indíttatásaitól, társadalmi felfogásától.
Nem úgy a köztársasági formában létezőknél. Ugyan az elv nagyon szép, ám a változó és az éppen uralkodó politikai elit igen gyakran pusztán a demokrácia, mint elv mögé bújik és az ú. n. többségi demokratikus döntés álarca mögül takaríttatja el politikai ellenfeleit és uralja az őt hatalomba segítő társadalmat. Merthogy a jogalkotás az ő kezében van és a joggal nem csak élni, hanem visszaélni is lehet. A magyar politikai elit vaskosan vissza is él vele.
Miként teheti ezt meg?
Elsősorban úgy, hogy a társadalmat a hatalom megszerzése érdekében manipulálja. Hamis eszmékkel traktálja és amikor sikerül a hatalmat megszereznie, a jogrendszert úgy alakítja, hogy a hatalma tartóssá váljék, ellenzéke ne kerülhessen se döntő, de még csak megszólaló helyzetben se. És a választói meg kiszolgáltatott helyzetben lévén képtelenek legyenek a társadalmi igazságokhoz férni.
Különösen erős ez a veszély, ha egy külső hatalom képviselete igyekszik egy ú. n. demokratikus politikai egység – ország – feletti hatalmat megszerezni. Esetleg megtehetné katonai erővel is, de a fegyverrel meghódítottaktól aligha várhatja el, hogy őt lelkesen szolgálják, de ha a törvényalkotó hatalmat sikerül uralma alá vonni, akkor a politikai egység társadalmi életét úgy alakíttathatja át, hogy a társadalom tagjai az ő szolgálatukra terelhetőkké váljanak.
Ez a helyzet a mai Magyarországon.
A nyugati ‘demokratikus’ rend alapján kiépült ú. n. ‘pártdemokrácia’ valójában két hasonló társadalmi támogatottságú uralkodó elit váltakozását jelenti a hatalomban. A társadalom ‘szavazataiért’ verseng a két elit, mely pártot alkotva abban kemény hierarchiát tart fenn. Elvileg a demokratikus centralizmus alapján működnének – ami azt jelenti, hogy a párt tagsága szótöbbséggel választja meg a párt vezetését, amely pedig központi utasítással vezérli a párt végrehajtó szerveit – ebbe foglaltan a törvényhozásban ügyködő képviselőit.
Mennél inkább központosított egy párt fölépítése, mennél inkább érvényesül ott az ú. n. ‘centralizmus’, annál inkább jön létre a párt számára a törvényhozáson keresztüli korlátlan uralom lehetősége. Főként, annál inkább válik lehetővé, hogy a pártot külső erők annak vezetőin keresztül uralják és így egy politikai egység társadalmi életét meghatározzák. Különösen igaz ez akkor, ha ez a külső erő birtokolja a politikai egység hírközlő rendszerét és így a szava uralkodó, egyetlen ‘igazságként’ csapódik le a társadalomban.
Magyarországon az előző kormánykoalíció uralma idején a bal-lib tulajdonú sajtónak meghatározó jelentősége volt, hiszen mind a nyomtatott, mind az elektronikus hírközlésben teljes volt a dominanciája, uralmi lehetősége. Az általa támogatott politikai elit azonban nem volt egységes, nem működött a centralizmusa, képviselői oly mértékben a saját hegemóniájukkal, gazdagodásukkal voltak elfoglalva, hogy a közel két évtizedes rablógazdálkodás során akármekkora hírközlő támogatottság mellett is az uralma szertefoszlott és eredményül a szinte semmit sem tevő ellenzéke került alkotmányozó hatalomba.
A mai kormánykoalícióban a centralizmus nagyon erős. Az elmúlt két év során a pártvezér körül kialakult hatalmi kör a politikai élet teljes uralmát érte el. Alkotmányosan rögzítették a gazdasági döntésekben esetleges bukásuk utáni befolyásukat, a gazdasági életet teljesen az uralmuk alá vették és megtörték a bal-lib sajtó monopóliumot. A kétharmados parlamenti többség birtokában olyan törvényeket hoznak, amilyeneket akarnak – és minthogy a centralizált párt mögött áll egy külföldi hatalom nacionalista pártja, hozzák is sorozatban azokat a törvényeket, amelyekkel biztosítják a külföldi hatalom politikai és társadalmi befolyását.
A mostani események mögött ez a hatalmi dominancia látszik és ez ad magyarázatot az elmúlt hetek rendkívülien irritáló eseményeire.
Térjünk akkor most vissza a címben foglaltakhoz. Mi a közös a Csatáry és a Bándy ügy között?
Látszólag semmi. Mégis van. Az igazságszolgáltató hatalomnak a manipulálása, kvázi utasítása.
Hogy ez nem bizonyítható?
Persze, hogy nem. Ahogy Gyurcsány miniszterelnöki tevékenysége során elkövetett társadalomellenes bűnök sem bizonyíthatók – merthogy a jogalkotás ezt lehetetlenné teszi. Vígan ugrál, vádaskodik, perelne, merthogy aljassága, hazugsága ugyan kiabál, de hogy jogilag valami törvénytelent követett volna el, nem bizonyítható. Ami esetleg bizonyítható lenne, az meg már elévült. Ahogy az sem bizonyítható, hogy volt-e saját egyetemi záródolgozata, vagy csak a sógorét adta be saját név alatt. Már pedig a hazai törvénykezésnél nem igazság-, hanem jogszolgáltatás van. Gyurcsány tettei esetleg jogszerűek voltak, még ha erkölcstelenek, igazságtalanok, akármik is, azaz az igazságszolgáltatásnak velük nincs mit tennie.
Jogszerűek. Mert nem bizonyíthatóak, mert eleve úgy végezték el az ocsmány munkát, hogy azok ne legyenek bizonyíthatóak – különösen nem, ha pártjához közelálló ügyészek, bírók kezébe kerül az ügy. Éppen úgy, ahogy Gergényi 2006-os rendőri terrorja is jogszerű volt. Megmondták: ne menjenek oda! Az ő bajuk, ha odamentek és az államhatalmat veszélyeztették – ahogy a bíróság első fokon sorozatba hozta a koncepciós döntéseit. Jogszerű? Már az sem volt, de akkor hatott. Hogy a rendőrök kinek a parancsára lőttek ki szemeket, törtek el végtagokat, vallattak meztelen embereket a rádió udvarán, ez ugyan nem volt jogszerű – de nem bizonyítható. Gergényi vígan röhög a markába – ahogy a neki feltehetően utasítást adó Gyurcsány is. Viszont az, hogy ezt leírom – bár minden valószínűség szerint igaz! -, de nem jogszerű és ezért bíróságon felelősségre vonhatnak.
Először nézzük ebből a szempontból a rendőrpszichológus halálával kapcsolatos eseményeket.
A rendőrség munkatársát ölte meg valaki – brutálisan, aljas módon. Kollégái első felháborodásukban nem várták meg, hogy mit akar a politika, hanem nekiálltak a gyilkos felderítésének, a folyamat teljes feltárásba kezdtek és hamarosan elkapták a tettest. Viszont a vizsgálati eredmények az ő kezükben voltak és kiabált, hogy itt nem egyedi nemi bűntényről van szó, hanem a tettesek – ahogy náluk szokás – bandában cselekedtek.
Aztán megjött a politika válasza: ha ezt hozzák ki, az a társadalmi feszültségek fokozásához, a közhangulat cigányellenességének megerősödéséhez vezet, álljanak le.
Leálltak. Tessék csak megnézni az alanti fényképet, ahol bejelentik az egyetlen gyilkost!
Látszik a testbeszédükön, hogy ez nem az ő tudásuk, véleményük, tapasztalataik, ismereteik alapján született eredmény, ezt rájuk kényszerítették! Mint ahogy a józan ésszel is ellenkezik ez az eredmény. Mindenesetre lehetőséget ad a jogvédőknek és majd a bíróságnak, hogy a tettesből áldozatot teremtsen és az áldozatot tegye felelőssé a saját elpusztulásáért
Nagyon remélem, hogy nem így lesz.
A másik ügy, ami ezzel párhuzamos, a Csatáry László ügye.
Zuroff, a megélhetési nácivadász őt szúrta ki, mint lehetőséget, amivel üzleti bevételei fokozhatók – és amivel az uralmuk alá vetésre szánt ország politikai vezetését a további behódolásra zsarolhatja. Zuroff mögött áll a Fidesz testvérpártja, az izraeli Likud és annak miniszterelnöke, a háborús bűnös Netanjahu. Kivégző és jogalkotó részlegük pedig az az IMF, amely Magyarországnak olyan jogrendszert ír elő, amilyet csak akar – és ebbe beletartozik a fasisztázás, a nácizás, az antiszemitázás és a megfelelő jelzővel megbélyegzettek bíróság előtti felelősségre vonása. A jogrendszer lényegi eleme, hogy aki az izraelitákat, Izraelt a legkisebb mértékben is bírálja, nem szolgálja, az antiszemita, tehát azt büntetni kell. Teljesen mindegy, hogy elkövetett-e valamit, vagy sem, teljesen mindegy, hogy az az ország jogrendje szerint bűnténye-e, vagy sem, megtörtént-e, vagy sem. Ugyanis ha ők, a mindent tudók kijelentik, hogy az, akkor a független magyar bíróságnak kutya kötelessége ezt ítélettel igazolni.
Most Csatáry László ügyét vették elő és az IMF-en keresztül megsúghatták a politikai hatalomnak: nem lesz IMF megállapodás, de lesz magyar csőd, ha nem hajtják végre a Csatáryra vonatkozó kivégzést. Az ügy pikantériája, hogy közel másfél évszázada már volt egy hasonló ügy: akkor azt követelték a gazdasági csődbe taszítással fenyegetve, hogy egy bűnözőről mondassék ki az ártatlansága. Most egy ártatlanról akarják kimondatni a bűnösségét.
Hogy ennek mi az értelme?
Semmi. Csakis az, hogy a bunkó magyarok tudomásul vegyék: itt nincs ugra-bugra, ha onnan valamit megparancsolnak, akkor az a törvény! Ha kell, a törvényhozás annak megfelelő törvényt teremt, amit a ‘független’ bíróságnak végre kell hajtani.
És itt ér össze a két ügy: Bándy Kata és Csatáry László ügye. Ahogy Képíró Sándor és Zentai Károly ügye is: a hazai zsidóság vezérbikái szabják meg a hazai társadalmi életet! Zuroff meg szállítja nekik a lehetőséget, hogy kimutassák a társadalom feletti hatalmukat. Ha nincs ügy, akkor majd kitalálnak – ahogy Schweitzer főrabbit ‘zaklató’ esemény sem igazolható, de a miatta indított nemzetközi kampány jogszerű volt – bár erkölcstelen. A karmesteri pálcára máris ugrottak a hazai ‘jogvédők’, hogy a jelzésnek megfelelően a társadalomra erőltessék az akaratot.
Nekik a magyar önállóság nem ‘kóser’, azt korlátozni kell, fel kell számolni. Ebben a folyamatban van szükségük a magyarországi putris cigányokra is, akik rettegésben tartják a magyar társadalmat – és a bűnüldöző szerveknek nem szabad azok bűneit a meztelen igazságnak megfelelően feltárni, tolmácsolni, mert számukra a hazai cigányság védett állat! Programjuk része. Ugyanezek a csoportok verik a tam-tamot az ú. n. nácivadász ügyeiben. Ugyanezek gyalázzák a magyarokat és nevezik antiszemitának, nácinak. Ugyanazok, ugyanazon cél érdekében.
Hol van itt tehát a stabil társadalmi élet feltétele? Ugyanazok diktálják a jogrendet, akik utasítják a bűnüldöző és igazságszolgáltató szerveket. Ugyanazok zsarolhatják az országot a gazdasági életének megbénításával, akik a magyar társadalom múltját is kisajátítanák. Ugyanazok hazudnak a nép pofájába mindenben, minden apróságban, akik őrjöngenek, ha valaki az igazságot mégis feltárja és közkinccsé teszi.
Már pedig a magyar társadalom nem fogadja el ezt a fajta alárendelő parancsuralmi rendszert. 1956-ban megmutatta, hogy van egy határ, ami már nem átléphető. Vagy ha mégis, annak meglehetősen súlyos következményei lehetnek. A hazugság mindig lelepleződik, az igazságot pedig kimondjuk. Ahogy Bándy Kata és Csatáry László esetében is ki fogjuk mondani – akár tetszik ez a hatalomnak, akár nem.
Cser Ferenc
nemenyi.net/magyartudat.hu