Popper Péter lelkes ügyködése a diktatúra állambiztonsági szervezetében

Popper Péter a békéről, szeretetről és a keleti vallásokról beszélt a rendszerváltás után, de a kommunista diktatúrában még másban volt érdekelt. A pszichiáter fiatalkorú bűnözőkkel foglalkozott, állambiztonsági szakkönyveket írt, de szakterülete a galerik elleni küzdelem volt.
A hatvanas évek elejétől galerinek neveztek gyakorlatilag mindent, ami veszélyesnek tűnt, az MSZMP utasítására átfogó harc indult a fiatalok megfélemlítésére.
Popper megfigyelte és megvizsgálta a letartóztatott embereket, akik közül sokakat teljesen ártatlanul meghurcoltak, beszerveztek vagy fegyházba, esetleg más intézetbe zártak.
Mivel “Professzor” néven részt vett az állambiztonsági tisztek képzésében is, és ezért pénzt is kapott, így szinte biztosra vehető, hogy a galeri-tagok elleni ügyekben is kulcsszerepet vállalt.
A galeriket agresszív hordáknak nevezte, akikre roppant mód jellemző a gyávaság: „A leginkább szembetűnő különbségre éppen a letartóztatás után derül fény. Feltűnő ugyanis, hogy amikor a csoportban rendkívül agresszív, arrogáns és hetyke galeritagot elkülönítik a társaitól, szinte tartásnélkülivé válik, konformista, meghunyászkod, sokszor alázatos magatartást tanúsít” – írta állambiztonsági munkájában. Popper „Professzor” nyomában (1.)

„A Tao útja egyenes, de az emberek szeretik a mellékutakat” – Popper Péter gyűjtéséből.

„Amikor a csoportban rendkívül agresszív, arrogáns és hetyke galeritagot elkülönítik a társaitól, szinte tartásnélkülivé válik” – Popper Péter, az állambiztonság „Professzora”.

Még tavaly, 2018-ban kértem ki a levéltárból azt az állambiztonsági tanulmánykötetet, amely témám miatt (a Nemzeti Emlékezet Bizottságának felkérésére kutattam a politikai pszichiátria történetét) és az egyik szerző miatt is érdekelt. Popper Péter nevén megakadt a szemem. Nem először, korábban is láttam, hogy szerepel az ÁBTL raktári jegyzékében, csak mindig volt más dolgom. Ezt a cikket már májusban megírtam, csak vártam vele, mert a többi téma (Videoton, rendszerváltás, a média hálózati bezsebelése) jobban érdekelt, gondoltam, majd nyáron megjelenik. Most viszont láttam, hogy Ungváry Krisztián mintegy mellékesen – a „Veritas-ügyről beszélve – szóba hozta az egyik interjúban, amit meg is írt kollégám. Most már kár pihentetni, még akkor is, ha a Nap-tv-s, reformos történet folytatásával így várnom kell. 

Ungváry az interjúban Torgyán Józsefet méltatta (akinek helytállásáról, illetve bátor ellenállásáról már én is hallottam korábban), de Poppert is megemlítette, hogy „Professzor” fedőnéven állambiztonsági tiszteket oktatott. Pénzért.

„Ilyen volt a Kádár-kor. Diktatúra. Persze amiben ma élünk, az sem a mintaszerű liberális demokrácia – és akkor finoman fejeztem ki magam. Ma is vannak szakemberek, akik a saját területükön profik, de szolgálják ezt a morálisan szerintem vállalhatatlan hatalmat. Sok okuk lehet erre. Poppernek is sok lehetett.

Pénzt nem kapott egyébként borzasztó sokat. Ebből a szempontból a Kádár-rendszer a puritán igazságosság rendszere volt. Kétezer forintokról beszélünk havonta, ami akkor egy közepes havi fizetés volt. Nem a tízszerese.

Ő ráadásul speciel pont dolgozott is érte, s értett ahhoz, amivel megbízták”.

Nem akarom ezt a szétkenegetést, a diktatúra és a demokrácia összemosását hosszan értékelni, ezt meghagynám másoknak.

Az persze azért külön visszatetsző, ahogyan Popper titkos fizetésének összegét és a pszichiáter szakértelmét mentegetésre használja Ungváry, mintha igazán számítana, hogy két-, öt- vagy tízezer forintot kapott azért, hogy a diktatúrát szolgálja, és jelentős részben ártatlan emberek bezsarolásában, beszervezésében, lelki és fizikai tönkretételében részt vegyen. Felmerül viszont egy kérdés: a nálam rutinosabb, idősebb, többet látott történészek-levéltárosok vajon miért nem írtak soha Popperről? Miért nem írt róla Ungváry? Miért mentegeti a menthetetlent? 

A nyolcvanas, kilencvenes évek egyik legismertebb magyar értelmiségijéről (de gyűlölöm ezt a kifejezést) beszélünk. Az okot tudjuk – Popper érinthetetlen, máig az, Ungváryt valószínűleg ejtené a vele most baráti ellenzéki sajtó és ejtenék a kiadók is, ott találná magát, ahol sok bátor ember hetven esztendeje óta: a térkép szélén.

Popper Péter és a fiatalkorú bűnözés

De inkább kezdjük az elején. A Belügyminisztérium „Tanulmányi és Propaganda Csoportfőnöksége” 1974-ben jelentette meg „A kriminálpszichológia alapkérdései” című művét. A „belső használatra” szánt példányokat a „BM III/II Csoportfőnökség Központi szakmai könyvtárában” tartották. A szerzők a következők: „Írták a Rendőrtiszti Főiskola Bűnügyi és Kriminálpszichológiai Tanszékének munkatársai. Dr. Popper Péter, Sáfár Attila, Kis Géza, Láng György, Majláth György. Lektorálta: Láng György. Szerkesztette: Popper Péter.” Látjuk, hogy közülük ketten (Láng és Popper) lektorként, illetve szerkesztőként is közreműködtek. Előbbi az állambiztonság magas rangú tisztje volt, aki például a „terhelő alapon történő beszervezés taktikájának lélektani sajátosságairól” is írt.

Utóbbit az idősebbeknek és a középkorúaknak talán nem kell bemutatni: a 2010-ben elhunyt, ma is közismert pszichiáter-pszichológus könyvei számtalan család könyvespolcán ott vannak (például a miénken, az enyémen is). Ha a kilencvenes években meghallottam a nevét, a „béke”, a „harmónia” kifejezések jutottak az eszembe, hiszen a rendszerváltás után számtalan vallásfilozófiai, pszichológiai és egyéb, jellemzően pozitív szemléletű műve is megjelent. 

Politikával gimnazistaként nemigen foglalkoztam, fogalmam sincs, hogy közben, a kilencvenes évek közepén Horn Gyula tanácsadója lett. Utólag nézve groteszk és szürreális, hogy az az ember terjesztette a számomra ma is nagyon szimpatikus „tao” tanát Magyarországon, aki korábban fiatalkorúak megbélyegzésében és az őket feldolgozó “hús- és elmedarálóban” játszott kiemelkedő szerepet.

És akiről valójában nem tudtunk semmit. Akinek minimum két arca volt, még akkor is, ha igyekeztek elfeledtetni, eltüntetni azt a “másikat”. 

A Kádár-diktatúrában Popper még a „szocialista rend”, az elnyomó hatalom bástyája volt. Említett könyvükben állambiztonsági partnereivel hitet tettek az osztályharcos kriminálpszichológia mellett, a könyvben a szerkesztő Popperé volt a negyedik fejezet, „A fiatalkori bűnözés”. Látni fogjuk, hogy nem véletlenül, ez volt a szakterülete. Most leginkább a galerikkel foglalkozó részből fogok idézni. Röviden bemutatnám, miért is volt fontos a rezsimnek az ellenük folytatott harc. 

Harcban a galerik ellen, amikor bárkiből huligán lehetett

Közhely, de ettől még tény, hogy a Kádár-diktatúra 1956 után leginkább a forradalom megismétlődésétől, a fiataloktól, a fiatalok lázadásától félt. A nyílt eszközökkel (tömeges börtönbüntetés, internálás, kulákverések, stb.) ekkoriban már kevéssé élt a hatalom, bár az ötvenhatosokkal szembeni megtorlás kegyetlen volt, az új „célpontokkal” szemben inkább a „finomabb”, láthatatlanabb eszközökhöz nyúltak.

Mivel minden csoportosulás veszélyforrásnak számított, ezért amit lehetett megfigyeltek, szétbomlasztottak.

Ezzel magam is többször foglalkoztam, mások is írtak kitűnő tanulmányunkat, Lejáratás és bomlasztás című dokumentumfilmünk is erről szól.

A hatvanas évek elejétől az egyik fő ellenségnek a „galeriket” kiáltották ki, a diktatúrák szokása szerint a nekik nem tetsző elemeket, társaságokat stigmázták, egy skatulyába gyömöszölték, legyen szó lázadó rockerekről, a birkalétből nem igazán kérő fiatal melósokról vagy valódi, lecsúszott bűnözőkről. „A III-as Főcsoportfőnökség a legkisebb megmozdulásra is azt írta, hogy lázítás, államellenes összeesküvés – mondta erről Csatári Bence történész a Nullahategynek. – Ezek a százfős csoportok tényleg nevetségesen hangzanak, valószínűleg itt néhány szakmunkásképző osztályt láttak nagy galerinek egy iskola mellett… Ha elment néhány fiú a Duna-kanyarba, azt huligán találkozóknak aposztrofálta az állambiztonság.”

A belügy nagyjából az ötvenhatosokkal való leszámolás „után”, 1961-től fordult igazán a „galerik” ellen, januárban nyitották meg azt az objektumdossziét („Budapesti galerik”), amely egy korábbi tanulmány szerint a rendszerváltozáskor megsemmisült. (Vagyis inkább megsemmisítették). A benne található jelentések végül a beszervezett ügynökök munkadossziéjában maradtak fent – már amelyik fennmaradt, illetve kutatható.

Nagyban játszott a hatalom, az MSZMP végrehajtó bizottságának 1961. december 22-ei ülésén azt mondták, hogy csak Budapesten 104 galeri működött 1020 fiatallal. Ezután a rendőrség és az állambiztonság országszerte több száz galerit felszámolt, rengeteg embert letartóztattak, pszichiáterek, rendőrök és állambiztonsági tisztek vallattak őket, egy részük besúgó lett.

„A 60-as évek közepének ismertebb esetei közé tartozik a Moszkva téri, úgynevezett Kalefi galeri és a Belvárosi galeri ügye – írták még a régi Magyar Narancs cikkében. – Tagjaik között adódtak átfedések, kapcsolatok. A Moszkva tériekre korábban sújtottak le (az O-12321 jelzetű, >Matrózok< fedőnevű dosszié szerint 1963 decemberében kezdték az operatív feldolgozói munkát), így akadt olyan besúgó a Belvárosi galerinél foglalkoztatottak között, akit a kalefiek közül szerveztek be. A belvárosiak tevékenységének dokumentálására O-12548 jelzettel, >Zavarkeltők< fedőnéven (fn.) nyitott dosszié első, 1965. májusi bejegyzése szerint társaihoz hasonlóan Frankl is >gyűlöli a szocialista társadalmi rendet<”.

Fegyház a Brian Jonesra emlékező fiataloknak

Hasonlóan veszélyes bűnözőket mutat be a következő szövegrészlet is… „1969. július 8-án énekszóval, időnként jelszavakat skandálva vonultak át Budáról Pestre a Nagyfa galeri tagjai.

A Váci utcában >Munka nélkül kenyeret!< követeltek, majd elindultak a Bazilika felé, hogy megemlékezzenek a néhány nappal azelőtt elhunyt Rolling Stones-sztár, Brian Jones haláláról. Onnan az amerikai nagykövetséghez vezetett volna az útjuk, amikor megjelentek a rendőrök, és letartóztatták őket. Többen közülük fegyházba, néhányan Tökölre, a fiatalkorúak börtönébe, illetve nevelőintézetbe kerültek.”

Popper: A galeri provokatíve szegül szembe!

Popper Péter a pályája elejétől éppen ilyen intézményekben dolgozott. De térjünk vissza az ő fejezetéhez a könyvben: „Pszichológiai szempontból nem annyira az egyedi kriminális csábítás mint inkább ennek csoportos formája, a galeri kriminogén szerepe a problematikus – írta. – A galeri aktivitását kifejezett exhibiciós igény jellemzi.

Megmutatkozik ez a galerik által leggyakrabban elkövetett bűncselekmények jellegében is pl: garázdaság, testi sértés, hatóság elleni erőszak, közbotrányokozás, szexuális erőszak stb. […] a galeri nyíltan vállalt létforma, amely egyes esetekben ugyancsak nyíltan, sőt provokatíve szegül szembe a megszokott társas érintkezési formákkal, a társadalom mindennapi életével.”

Már ebből a részből kilóg a lóláb: valójában a szembenállással, a nyílt, „sőt provokatíve” szembeszegüléssel volt a baj.

„A galeri aktivitásában igen magas intenzitású az indulati motiváltság, és tevékenységének lényege éppen az agresszív kiélés

– folytatta Popper. – Ugyanilyen jelentős eltéréseket észlelhetünk, ha a galeritagot hasonlítjuk össze akár egy bűnszövetség résztvevőjével, akár egy magányos fiatalkori bűnözővel.

A leginkább szembetűnő különbségre éppen a letartóztatás után derül fény. Feltűnő ugyanis, hogy amikor a csoportban rendkívül agresszív, arrogáns és hetyke galeritagot elkülönítik a társaitól, szinte tartásnélkülivé válik, konformista, meghunyászkod, sokszor alázatos magatartást tanúsít.

A csoporttal ismét összekerülve – pl. a bírósági tárgyaláson – azonban visszatér biztonságérzete, és ezzel együtt agresszív, fölényes viselkedése.”

Nagy igazságok: letartóztatott, börtönnel fenyegetett, ügynökösködéssel megzsarolt fiatalokról beszélünk, akik a szerző szerint „meghunyászkodtak”, „alázatossá” váltak. Nyilvánvalóan a rendőrök, az állambiztonságiak és maga Popper jelenlétében. Felteszem, némi elektrosokk, esetleg egy kis verés segített később a helyzeten. 

„A gátlástalan ösztönkiéléssel – szexuális tapasztaltsággal vagy agresszivitással stb. – könnyen elérhető siker lehetősége a galeri belső kohéziójának jelentős tényezője. Nyilvánvaló, hogy ez a lehetőség az olyan személyeknek vonzó, akik egyrészt telítettek agressziós feszültségekkel, másrészt kudarcot vallottak a szocializált megoldások terén. […]”

– fejtegette, majd külön kitért a tetoválásokra: „Általában a szabadlábon levő fiatalkorú bűnöző csak akkor tetoválja magát, ha zárt csoportban, galeriben él. […] Végül megfigyelhető, hogy azokat a fiatalkorúakat, akiknél az átnevelés vagy a pszichoterápiás munka sikerrel járt, tetoválásaik meglehetősen irritálni kezdik, plasztikai műtétet kérnek, sőt türelmetlenségükben tetoválásaikat nemegyszer megpróbálják borotvapengékkel eltávolítani sokszor úgy is, hogy önmagukon komoly sebeket okoznak.”

Összefoglalójában a „Professzor” kimondta az ítéletet: a galerik nem valódi közösségek, hanem csak felelőtlenül szexelő (és a kommunista erkölcs hol marad! – lásd: Kardos György és Berkesi András orgiáit), agresszív csordák:

„Összefoglalva: A galeri az esetek többségében nem tekinthető közösségnek a szó pszichológiai értelmében, hanem csak csoportnak, mert nélkülözi a permanens célra irányított közös aktivitást, és tagjai között általában nem alakulnak ki stabil érzelmi kapcsolatok. […] A kohézió második, illetve harmadik tényezője az agresszív és a szexuális feszültségek gáttalan és viszonylag kockázatmentes kiélésének lehetősége. (A galerikre jellemzők a vandál bűncselekmények és a gyakori szexuális erőszak.]”

Popper egyik korábbi, még 1970-ben megjelent könyvéből kiderül, hogyan tett szert erre a „tudásra”, hogyan is lett a galerik elleni küzdelem élharcosa. „A kriminális személyiség kialakulása” című művében leírta, hogy „három galeri tagjainak klinikai-piszichológiai vizsgálata alapján kereste azokat a motívumokat, amelyek mindegyik galeri összeverődésében közösek, s igyekezett feltárni az ugyancsak közös érzelmi indítékokat, amelyek a kriminalitás felé sodorták a csoport tagjait”.

A vizsgált személyeket nyilván a rendőrség és az állambiztonság nyújtotta át tálcán neki. Fiatal, lázadó kamaszokról beszélünk, akiket a pszichiáterek segítségével és iránymutatásával dolgoztak meg, készítettek ki, szerveztek be, és fordítottak egymás ellen. 

A jövő útja az önfejlesztő állambiztonsági tiszt! 

Popper és Láng György alezredes nem csak ekkor dolgozott együtt, ketten írták – szintén a propaganda csoportfőnökség számára – az „Általános pszichológia” című szakkönyvet is. Maga Láng az ügynökök beszervezésének és „vezetésének” szakértője volt. Már a nyolcvanas évek közepén, 1983-ban jelent meg „A hálózati személyek vezetésének és nevelésének szociálpszichológiai kérdései” című munkája. Szintén sokatmondó az az 1973-ra (tehát egy évvel a Popperékkel közös munka előtt) datált tanulmány, amely „A terhelő alapon történő beszervezés taktikájának lélektani sajátosságait” boncolgatta. Popper maga is jegyzett még egy érdekes állambiztonsági szakkönyvet (már a nyolcvanas évek elején), amelynek címe („A hírszerző tiszt önmegismerésének és önfejlesztésének gyakorlati kézikönyve, 1982 – szerzők: Medgyes Ferencné r. fhdgy., Psenkó Viktória, Popper Péter”) már a „Professzor” tanító tevékenységére utal.

Popper Péter pontos állambiztonsági szerepét most még nem tudjuk rekonstruálni, Ungváry szerint tisztességes fizetésért, „Professzor” fedőnéven dolgozott, de arra nem láttam tőle utalást, hogy milyen minőségben. Későbbi karrierjét, érinthetetlenségét, karakterét látva nem lepne meg, ha végül szigorúan titkos tiszt vált volna belőle. Bárhogy történt, valószínűleg már nem fog kiderülni. 

Persze az is sokat elárul róla, hogy milyen csapatban dolgozott. Popper 1974-es szerzőtársai közül Sáfár Attila „pszichológus rendőralezredes” volt, Kis Géza egy 2002-es Népszabadság-cikk szerint akkor még „nyugalmazott ezredesként”, a „Rendőrtiszti Főiskola pszichológia tanszékének egykori vezetőjeként” tanított, Lángot már említettem, Majláth György pedig szintén komoly BM-s karriert futott be. A könyv megszületésének idején, 1972-ben egy újságcikk szerint „a Budapesti Rendőrfőkapitányság Fiatalkorú és Gyermekvédelmi Osztályának pszichológusa” volt, 1976-ban már a Rendőrtiszti Főiskola adjunktusa és a BRFK igazságügyi szakértője volt, hogy 1979-ben már „békésebb” vizekre evezzen, akkor a Szabadsághegyi Gyermekszanatóriumban dolgozott. És most képzeljük el szegény gyerekeket.

Nem bocsátott meg a galeriknek

Ha azt gondoljuk, hogy a nyolcvanas években szintén „békésebb vizekre evező” Popper a rendszerváltás után megbánta a galerik elleni kérlelhetetlen küzdelmet, akkor tévedünk. Bár életének erről a korszakáról szinte sohasem beszélt (pedig elég sok interjút és cikket elolvastam róla, és nagyon sokat foglalkozott vele a sajtó), amikor egyszer szóba hozta, akkor a régi nótát ismételte el. Egy az egyben ugyanazt, amit korábban. Persze legalább következetes volt.

„Ifjú pszichológusként, amikor úgynevezett >bűnöző fiatalkorúak< között dolgoztam, százszor is tapasztaltam, hogy milyen szigorú >szubkulturális erkölcsük<, magyarul betyárbecsületük van – mesélte. – Például soha senki nem élt vissza azzal, ha odaadtam neki a minden ajtót kinyitó áhított kulcsot: >Kérlek, Laci, szaladj fel a szobámba, ott felejtettem a szemüvegemet!< Ám ha Lacinak sikerült kilopnia a zsebemből, akkor elment a fél intézet. S egyszer csak megjelentek az akkoriban huligán galerinek nevezett csoportos bűnözők, ők – szemben a >klasszikus< kriminális gyerekekkel – soha semmilyen rizikót nem vállaltak, a csordabiztonság védelmében támadtak, egyenként szervilisek voltak és alázatosak, csoportban veszélyesek, egyszóval semmiféle erkölcsük nem volt. S a hagyományos bűnöző fiatalok annyira gyűlölték és megvetették őket, hogy védeni kellett a galerisokat a dühüktől.”

Ugye felismerjük a régi, titkos munkában leírt szöveget? Hogy még a rendszerváltás után, saját szerepét amúgy eltitkolva még egyszer belerúgjon a vélt ellenségbe? Külön érdekes kérdés, hogy az az ember, aki politikusok személyiségét elemezte, vajon saját magáról írt-e hasonló dolgozatot? És ha igen, megvan-e valahol? És hogyan lett a Lenin Intézet éltanulójából a rezsim kérlelhetetlen sakkfigurája?, írja Mező Gábor itt.