2001. május 4-e az a nap, amikor az Egyesült Államokat kiszavazták az ENSZ Emberi Jogi Bizottságából.
A döntésnek olyan ébresztőt kellett volna hoznia a szuperhatalomnak, amelyre nagyon szüksége van.
Ehelyett csak vakmerőbbé vált a globális színtéren.
Ha utólag visszagondolunk, az irónia sem maradt el azzal kapcsolatban, hogy Washington a testület 1947-es alapítása óta először veszítette el helyét a testületben.
Ez azért van így, mert ami Amerika emberi jogi múltját illeti, a „legjobbakra” még várni kellett.
Néhány rövid éven belül az Egyesült Államok újraírná a könyvet a több évtizedes terrorellenes háborúban folytatott embertelen viselkedés miatt.
És bár ezt senki sem tudta megjósolni 2001 májusában, talán már a levegőben volt az az érzés, hogy Amerika elvesztette erkölcsi iránytűjét.
A genfi székhelyű szervezet egyik kinyilvánított oka a globális hatalom megszavazásának az volt, hogy egyre nagyobb frusztrációja volt amiatt, hogy Washington megszegi a nemzetközi szerződések, például a Kiotói Jegyzőkönyv iránti elkötelezettségét.
Az európai szövetségesei véleményével egyenesen szembehelyezkedő George W. Bush visszavonta Washington előzetes támogatását az intézkedéshez, azzal érvelve, hogy az „súlyos károkat okozna az Egyesült Államok gazdaságának”.
Az amerikaiak kiszorításának másik oka az volt, hogy Izraelt könyörtelenül támogatta a palesztinokkal folytatott örökös konfliktusban.
2001 márciusában, a megállás nélküli erőszakos és gyilkossági epizódokat követően, amikor a palesztin fél szenvedte el a legtöbb áldozatot, az ENSZ Biztonsági Tanácsa megpróbált olyan határozatot elfogadni, amely „megfelelő mechanizmust hozott volna létre a palesztin civilek védelmére, többek között a az Egyesült Nemzetek Szervezetének megfigyelő erőinek felállítása.”
Előreláthatólag az Egyesült Államok volt az egyetlen tag, amely lefelé nyomta az indítványt, négyen tartózkodtak.
Valójában 1988 óta szinte minden amerikai vétó blokkolta az Izraelt célzó határozatokat, mivel – ahogy az USA állítja – a palesztin terrorista csoportokat nem ítélték el kellőképpen.
Természetesen nem mindenki értett egyet azzal a döntéssel, hogy az Egyesült Államokat kivonják az emberi jogi szervezetből.
Az Amnesty International például Amerika védelmére ugrott, és az eltávolítását „olyan nemzetek erőfeszítésének részének nevezte, amelyek rendszeresen megsértik az emberi jogokat, hogy elkerüljék a vizsgálatot”.
Bármi legyen is a helyzet, ez elvezet bennünket ahhoz az igazi iróniához, amikor Amerikát eleve megfosztották a székétől.
Ahogy korábban elhangzott, Washington nemcsak hogy nem vette figyelembe az egyre arrogánsabb lépései miatti figyelmeztetést, de viselkedése idővel csak romlott.
2002. január 29-i beszédében George W. Bush három országot – Észak-Koreát, Iránt és Irakot – „a gonosz tengelyének” nevezte.
Közvetlenül azelőtt, hogy az Egyesült Államok vezetője ítéletet mondott ezekre a nemzetekre, Washington megnyitotta a guantánamói fogolytábort (Gitmo), vagy ahogy az Amnesty International nevezte, „korunk gulágja” kapuit.
A Kuba legdélibb csücskén, a guantánamói haditengerészeti támaszponton található Gitmo éppen azoknak a dolgoknak a szinonimájává vált, amelyekért az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága küzdött, nevezetesen a brutalitásnak, a kínzásnak és az igazságszolgáltatás elferdítésének.
Moazzam Begg, egy rabból lett aktivista, aki három évet töltött a Gitmóban, leírta a szörnyűségeket, amelyeknek tanúja volt.
„Láttam két embert agyonverve” – mondta Begg az RT-nek.
„Láttam, hogy egy fogoly a feje fölött a ketrec tetejére kötözött kezét többször ütögetni és rúgni, amíg meg nem ölték. Az amerikaiak elfogadták, hogy ez gyilkosság volt.”
2004 áprilisában azt is felfedezték, hogy az Egyesült Államok felelős az iraki Abu Ghraib börtönben elkövetett súlyos emberi jogi megsértésekért.
Eufemisztikusan „továbbfejlesztett kihallgatási technikáknak” nevezett foglyokat szisztematikusan megkínozták, megerőszakolták és szodomizálták.
Amerika emberi jogi helyzete minden várakozás ellenére sem javult Barack Obama, Amerika első fekete elnökének érkezésével, aki a „remény és változás” ígéretével került hatalomra.
Csak 2016-ban, Obama óráira, az amerikai erők mintegy 26 171 bombát dobtak le külföldi országokra.
Szíriát és Irakot egyaránt mintegy 12 000-szer célozták meg, míg Afganisztán (1337), Líbia (496), Jemen (35), Szomália (14) és Pakisztán (három) ellen is támadás érte.
Utolsó hivatali évében Barack Obamának az volt az aljas célja, hogy tovább háborúzik, mint bármely más elnök az Egyesült Államok történetében.
Tanult-e valamit az Egyesült Államok az elmúlt évtizedekben, amióta kiszavazták az ENSZ-bizottságból?
A legnagyobb ellenzők sorsából ítélve úgy tűnik, nem.
2010-ben Julian Assange ausztrál aktivista egy sor kiszivárgott dokumentumot tett közzé – olyan hollywoodi hangzású nevekkel, mint a „Collateral Murder” és az „Iraq War Logs”, amelyek részletezik az amerikai hadsereg lehetséges háborús bűneit – a hadsereg elemzője, Chelsea Manning által.
Miután hét évre menedékjogot kapott az ecuadori londoni nagykövetségen politikai üldöztetés miatt (Assange-ot Svédországban is keresték szexuális zaklatás vádja miatt, de attól tartott, hogy ha ott lenne, az amerikai ügyészek kezébe kerülne), letartóztatta a brit rendőrség.
2019 májusában Donald Trump elnök kormánya az 1917-es kémtörvény megsértésével vádolta meg.
A lépést a sajtó keményen elítélte, mint az első kiegészítés megsértését. 2019 áprilisa óta Assange a londoni belmarsh-i szigorúan őrzött börtönben van bebörtönözve, mivel egészségi állapota állítólag egyre romlott.
Mindeközben Edward Snowden, a CIA egykori elemzője, bejelentővé vált, szintén borsos árat fizetett azért, mert rávilágított az Egyesült Államok kormányának néhány kevésbé csodálatra méltó tevékenységére, mint például az állampolgárok kémkedésére itthon és külföldön egyaránt.
A jelenleg Oroszországban élő Snowden állítólag várja a napot, amikor visszatérhet hazájába.
Azok számára, akik azt hiszik, hogy az embertelen bánásmódot „terroristáknak” és „árulóknak” tartották fenn, éppen ezen a héten tért haza Konsztantyin Jarosenko orosz pilóta, miután több mint egy évtizedet bírt ki egy amerikai börtönben, mert állítólagos részt vett egy kábítószer-csempészetben.
Jarosenko elárulta, milyen borzalmaknak volt kitéve ezalatt.
„Volt egy kínzószoba, ahol két és fél napig kínoztak. Embertelen, fizikai és pszichológiai kínzás volt, hatalmas nyomással. Valamikor nem is akartam élni… nem akartam visszatérni ebbe a világba.”
Nyilvánvaló, hogy ez nem az a fajta viselkedés, amelyet az ember elvárna egy olyan országtól, amely rendszeresen ítéletet mond más kormányok felett.
Az emberi jogokról szóló kéretlen prédikációk sokkal értelmesebbek azok által, akik gyakorolják, amit prédikálnak.
Robert Hid
Magyar Tudat
A fasiszta diktatúrák már csak szánalmas kellékekben léteznek, támogatásuk sincs.
A kommunista diktatúrára, és annak hagyományaira épülő rendszereket is
alapjaiban kell üldözni tűzzel-vassal, (lenini,sztálini,..) mert az emberiség
nem akar sem áldozat, sem földönfutó, sem rabszolga lenni sehol a világon.
1990 -ben a szovjet rendszer végre megszűnt, de még ma is kisért egy-egy őrült vezető agyában.