Horthy Miklós, a csonka ország talpra állítója

A református közvélemény száz éve Horthy Miklóst igaz magyar emberként, a Debreceni Kollégium neveltjeként, neves prédikátorok sarjaként fogadta.

Az őt tárgyaló jellemzésekből nem egy diktátor képe áll elénk, sokkal inkább egy kemény, úrias, becsületes nevelést kapott katona személyisége rajzolódik ki.A reformátusok  Horthy-kultusza

Baltazár Dezső tiszántúli püspök ifjúkorában- Horthy Miklós kormányzó (Wikipédia)

A mai magyar történelmi közérdeklődésben újabban egyfajta szokássá lett szembeállítani egymással a „boldog békeidők” Ferenc József-i nosztalgiáját, valamint a Horthy-kultuszt. Előbbi mintha azt akarná láttatni, hogy a gazdasági és kulturális virágzást hozó, jogkiterjesztő apostoli király áll szemben a jogelvonó és a korábbi szellemi pluralitást megtörő kormányzóval.

Utóbbi nézet ellenben olyan értelemben tekinti Horthy Miklóst a csonka ország talpra állítójának, mintha az 1918-as összeomlást kizárólagosan a „szabadkőműves liberalizmus” okozta volna.

Az állóháborúvá merevedett frontok áttörése, a termékeny szellemű vita újraindítása csakis új források bevonásával lehetséges. De milyen részleteket rögzített a református emlékirodalom a Horthy Miklós nevéhez köthető hatalomgyakorlás kezdeteiről, és milyen tanulságokat vonhat le ezek alapján egy egyháztörténész?

Először is azt, hogy a református emlékiratokban általában a két korszaktól való egyenlő távolságtartás képe rajzolódik ki. Ennek szemléltetésére lakmuszpapírként szolgáljon a zsidókérdés, amelyben az agg kiskunhalasi lelkész, Szilády Áron (1837–1922) így foglalt állást ifjú káplánja, Ván Benjámin (1889–1987) előtt: „Ahogy akkor nem kellett volna mindenféle kereskedőcskéket érdem nélkül bárósítani, most ugyanúgy nem kellene őket bántani.”

Az ikonikus tiszántúli püspök

A református emlékirodalom forrásértékére vonatkozólag tudnunk kell, hogy a korabeli református egyház társadalmi befolyása a maival semmiképpen sem összehasonlítható.

A református lelkészek a társadalmi elit tagjaiként sokszor meglepően megbízható információkkal rendelkeztek, és ezeket az infor­má­ciókat műveltségüknél és sokrétű attitűdjeiknél fogva rendkívül plasztikusan képesek is voltak megfogalmazni.

A református emlékirodalom egy politikai­lag rendkívül sokszínű egyházi közéletet tár elénk, amiben sajátos tojástáncot járt a kor ikonikus alakja, Baltazár Dezső (1871–1936).

A tiszántúli reformátusság körében oly népszerű püspök úgy vált örökös túlélővé, hogy látszólag mindig ütemet tévesztett.

Így 1918. október 23-án a Gotterhalte dallamára írt dics­énekkel köszöntötte az orvosi fakultás felavatására Debrecenbe érkező királyi párt. Október 31-én tett hitet a Monarchia fenntartása mellett. Aztán 1919 márciusában spiritus rectora a kommünt a „rokon lelki kommunizmus” (értsd: keresztyénség) nevében köszöntő debreceni teológiai fakultási nyilatkozatnak.

Májusban tárgyalt a román megszállókkal (akárcsak Gömbös Gyula és Teleki Pál, majd később Horthy Miklós is a szerbekkel). Nagykárolyban – bár korántsem olyan megalázkodó módon, mint azt a kurzussajtó róla később állította, de mégiscsak – köszöntötte a kommunizmus alóli megszabadításért Ferdinánd román királyt.

Száz éve, 1920. április 14-én ő adta át Horthy Miklósnak a református kollégium ajándékaként a történelmi ereklye Váradi Bibliát,
a bibliaolvasó református fejedelmekre (Bethlen Gáborra és I. Rákóczi Györgyre) emlékeztetve a kormányzót.

Majd 1920 szeptembe­rében kemény hangon, „a versenyt nem bíró, aberrált elemek kísérlete”-ként ítélte el a numerus clausus törvényjavaslat Bernolák-féle irányváltását.

Valójában Baltazár a politikai protestantizmus azon utolsó nagy személyisége volt, akinek személyében a valamikori klasszikus magyar szabadelvűség került harapófogóba.

Az 1918–1919-es korszakváltás után a magyar közélet újrafelekezetesedett, közjogilag és eszmeileg is átpolarizálódott, a tiszántúli püspök pedig valahogyan mindenhonnan kilógott.

A konzervatívoknak liberális volt, a liberálisoknak szocialista, a szocialistáknak konzervatív, az ébredésieknek hitetlen, a katolikusoknak vad kálvinista. Baltazár „váratlan lépései”, „kiszámíthatatlan húzásai” ellen gyakoriak voltak a református ellenszenv-nyilvánítások.

Ezek azonban legnagyobbrészt az eltérő területi sajátosságokon nyugodtak. Az 1920-as nemzetgyűlési választások ugyanis nyilván megmutatták, hogy a helyi közösségek véleményvezéreiként református (elsősorban gazda-)emberek képviselőséghez juthatnak a Dunán túl, a Duna mellékén és a Tiszán innen is, de csak akkor, ha nem éleződik ki a felekezeti kérdés. Ezzel szemben a Tiszántúlon a reformátusoknak egyedül is reális esélyeik lettek volna néhány mandátum megszerzésére egy esetleges protestáns párt keretei között.

A sokszínűségi elv alapján a református viszonyok dinamikusan újra- és újrarendeződtek, aktorai pedig a „ketten legalább egy dologban biztosan különböznek” elv alapján többé-kevésbé egymás ellenfeleinek is számítottak. Ennek nyomán mindent le is írtak mindenről és mindenkiről.

A keresztény kurzus „barokk katolikus” jellege miatt azonban mindenki elsődlegesen a katolicizmus elnyomó előretörésétől félt. A református élet belső ellenfelei tehát, akik belül gyakran a gyűlölségig menő megnyilvánulásokkal illethették egymást, kifelé nemcsak együttműködtek, de a filoszemita kapcsolat lehetőségét sem utasították el maguktól.

Ez a helyzet azt eredményezte, hogy a református emlékírók éppen nem diktatórikus beszűkülésként, hanem a keresztyén (protestáns) politizálás bizonyos lehetőségeiként élték meg a Horthy Miklós nevéhez kötődő hatalomgyakorlást.

Fehérterror és rendteremtés

A református közvélemény Horthyt igaz magyar emberként, a Debreceni Kollégium neveltjeként, neves prédikátorok sarjaként fogadta. Az őt tárgyaló jellemzésekből sem egy diktátor képe áll elénk. Sokkal inkább egy kemény, úrias, becsületes nevelést kapott katona személyisége rajzolódik ki, aki érdeklődési területein rendkívül művelt és tájékozott. Bár a bonyolult politikai viszonyok között szinte elveszetten mozgott, ugyanakkor jó érzékkel választja ki tanácsadóit. Elsődlegesen nemzeti érzelmű vezető. A református emlékiratok ennek megfelelően leszögezik, hogy Horthy semmiképpen sem oka vagy gerjesztője, sőt éppen ellenkezőleg, fékezője volt az úgynevezett fehérterrornak. A fehérterror „rendteremtése” leginkább „az itt még egyszer nem lesz kommunizmus” célkitűzésén nyugodott. Ennek nyomán látszólagos antiszemitizmusa valójában „fehér bolsevizmus”.

A református emlékiratok megemlékeznek a bécsi emigráció által hazaküldött agent provocateurök mérgezett tűs és bombamerénylet-kísérleteiről, amelyek valóságosan akadályozták az amúgy is felzaklatott közélet megnyugvását. A győztes hatalmak magyarországi képviselői, az angol szakszervezeti bizottságok, sőt egyes külföldi egyházi szervek is adatokat gyűjtöttek a fehérterroristák rémtetteiről, amelyet a baloldali emigráció – gyakran a legképtelenebb álhírgyártással is – kiszolgálni igyekezett. Valójában a közvélemény megdolgozása folyt a Trianon előtti utolsó hónapokban, amelynek igazi célja Magyarország utolsó barátainak eltántorítása, valamint az utódállamok mohóságának kiszolgálása volt.

Legerősebb ütőkártyául Somogyi Bélának, a Népszava szerkesztőjének és munkatársának, Bacsó Bélának a meggyilkolása szolgált. Az éppen akkor hollandiai üdültetésen tartózkodó, tizenkét éves Bodoky (Biberauer) Richárd (1908–1996) annyit hallott ott a Somogyi–Bacsó-gyilkosságról, hogy egyszer a húszas évek közepén (de még az úgynevezett Beniczky-affér kipattanása előtt) rákérdezett az ügyre idősebb unokatestvérénél, Kováts (ismeretes Kovács névalakban is) Lajosnál (1900–1971). A későbbi budapesti székesfővárosi levéltáros idősebb Kováts Lajos (1870–1921) református vallástanár és énekköltő fia volt. Ifjabb Szabó Aladár (1890–1948) közös barátsága és a szintén bethánista körökhöz tartozó Schimert Gusztáv (1877–1955) orvosdoktor feleségének, Antal Margit első unokatestvérsége révén került kapcsolatba Radnóthfáy György kabineti osztálytanácsossal. A tőle vett értesülések szerint ezt a sok nyelvet beszélő, nagy műveltségű, finom és előkelő embert küldte ki Horthy Írországba az angolok ellen merényletekkel harcoló Sinn Féin mozgalom központjába, ahol őt be is fogadták.

A református emlékírók a húszas évek elejének felfokozott tapasztalataiból is táplálkozva, nem ritkán az 1945 utáni „második kommunizmus” sokkjának visszatekintő látásmódja alapján hajlamosak voltak a különítményeseket valamikori császári és királyi tisztecskék és gyanús karrieristák valami erkölcsi dögvésztől megfertőződő, fenyegető fellépéssel tüntető, úri társaságokban páváskodó, királycsinálóként tetszelgő, kis létszámú, üresfejű, amorális gengszterszövetkezéseként ábrázolni, gondosan rögzítve lumpolásaik és hatalmaskodásaik bűnkatalógusát. A református közvéleményt az ÉME (Ébredő Magyarok Egyesülete) és a „jezsuita” nyomulás is aggasztotta. Már csak ezek miatt is nagy reménységgel fordult Horthy Miklós felé. Ugyanakkor egyáltalán nem volt egyszerű elfogadnia azt a tényt, hogy a fővezér-kormányzó mentegeti a törvénytelenségeket elkövető különítményeseket. A reformátusság ugyanis történetileg különösen büszke és érzékeny volt a magyarság nyugat-európai típus szerinti, becsületesen betartott törvényességére és toleranciájára, amelyet a nemzeti élet protestáns örökségének tekintett.

Alkotmányos konszolidáció

A felé irányuló protestáns és antantelvárásoknak is megfelelve Horthy az alkotmányos (értsd: szélsőségektől mentes) konszolidáció mellett kötelezte el magát. (Katona)politikai eszközökkel is leválasztotta magát a különítményesekről. A folyamat betetőzéseként került sor 1921-ben az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről szóló törvény meghozatalára. Horthy erélyesen véget vetett a királypuccsok okozta instabilitásnak. (A Habsburg név soha nem csengett kedvesen a református füleknek.) Ugyanakkor tekintettel volt a katolikusok érzékenységére is, írja Kovács Kálmán Árpád.

A kivérzett, kifosztott és megcsonkított ország talpra állításában kifejtett teljesítménye annyira nyilvánvaló volt, hogy 1925-re a magyar reformátusság soraiban egy mérsékelt Horthy-kultusz is meggyökeresedett. Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy ha a gerillamódszerek a nálunk jóval erősebb szerbekkel, románokkal, csehekkel szemben nem is voltak hatásosak, a náluk jóval gyengébb Ausztriával szemben mégiscsak működtek, végső soron kikényszerítve a soproni népszavazást. Ennek megfelelően az országoshoz hasonlóan fogadta a református közvélemény is Beniczky Ödön (1878–1931) volt belügyminiszter 1925-ben sajtónyilvánosságot kapó vallomását a Somogyi–Bacsó-gyilkosságról s abban Horthy felelősségéről. A rendteremtés, a stabilitásőrzés vagy a revízió katonai előfeltételét adó emberállomány megőrzésének okán a reformátusok napirendre tértek a botrányos ügy felett, ha esetleg fel is háborodtak rajta.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos munkatársa

Magyar Tudat

1 thought on “Horthy Miklós, a csonka ország talpra állítója

  1. Bár az egész történet nem erről szól, de a valóságban
    Magyarország területén már az i. sz. 2-3. században
    a római Pannonia provinciában éltek zsidók.
    Persze ez nem azt jelenti, hogy a mai magyarok akik zsidó felmenővel rendelkeznek,
    az “ős zsidók” leszármazottai, mivel kizárt, hogy bármelyik mai magyar ember
    a néhai “honfoglaló”, vagy még régebbi emberek leszármazottja legyen.

    A Trianoni előzmények okán, pedig
    a cseheket, szerbeket, horvátokat, szlovákokat, románokat, ukránokat
    kellene megkérdeznünk, hogy vajon miért fogtak össze ellenünk,
    ahelyett, hogy hóbortos, kusza, fura összeesküvés elméleteket gyártanánk,
    és talán reálisabb képet kapnánk a “nagy” háború előtti Magyarországról.

    Horthy Miklós egyetlen célja valóban a visszarendezés volt, ami jól hangzik,
    de nem volt életszerű és semmi mást nem látott a sajátos belső világában.
    (továbbá nem célom Horthy Miklós megítélése)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

Az anonim látogatóazonosító (cookie, süti) egy olyan egyedi - azonosításra, illetve profilinformációk tárolására alkalmas - informatikai jelsorozat, melyet a szolgáltatók a látogatók számítógépére helyeznek el. Fontos tudni, hogy az ilyen jelsorozat önmagában semmilyen módon nem képes a látogatót azonosítani, csak a látogató gépének felismerésére alkalmas. Név, e-mail cím vagy bármilyen más személyes információ megadása nem szükséges, hiszen az ilyen megoldások alkalmazásakor a látogatótól a szolgáltató nem is kér adatot, az adatcsere voltaképpen gépek között történik meg. Az internet világában a személyhez kötődő információkat, a testreszabott kiszolgálást csak akkor lehet biztosítani, ha a szolgáltatók egyedileg azonosítani tudják ügyfeleik szokásait, igényeit. Az anonim azonosítók személyes adatbázissal nem kerülnek összekapcsolásra. A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás