A székely vér kötelez
„Ma a székely a legmagyarabb magyar, és a magyar csak úgy lehet újra magyar, ha mennél székelyebbé tud válni.” (Kodály Zoltán)
Közel száz esztendő telt el azóta, hogy a nagy magyar zenetudós a fenti, ugyanvalóst kedvező véleményt megfogalmazta rólunk, de vajon azóta mennyit kopott ennek a szép megállapításnak a fénye?
Vajon most is el lehet mondani e fő mondatot azokról, kikről a zseni ekképp vélekedett?
2012. október 15-én, egy álmos napon a következő eseményt vettem tudomásul irigykedve s igencsak szégyenkezve: „Aláírta a skót és a brit kormányfő hétfőn Edinburgh-ban azt a megállapodást, amely a Skócia függetlenné válásáról 2014-re kiírt népszavazás szabályait rögzíti.”
S egy hónappal azelőtt a következő hírt röppenté fel a világsajtó: „Katalónia regionális parlamentje megszavazta immár, hogy tartsanak népszavazást a tartomány önrendelkezéséről, de ennek időpontját még nem tűzték ki.”
Annak az időpontját ellenben hajszálpontosan tudjuk, amikor az erdélyi magyarok székely és nem székely képviselői letették a nagyesküt arra – a kolozsvári Szent Mihály templomban –, hogy küzdeni fognak értünk: a belső önrendelkezésért, amit a románok meg is ígértek nekünk ’18-ban.
1992. október 25-én történt eme „incidens”, amit gondolom, sok székely származású honi magyar szenátor és képviselő azóta megbánt, és amely tettet egyre inkább próbálnak a feledés homályába taszítani.
Azok, akik annyira elkorcsosultak székelységükben, hogy magyarnak se jók immár.
Mert gondoljuk csak el, Kodály fenti mondása óta hányszor és hányan állták a sarat a vártán, s küszködtek, hogy szabadságjogaink eljöjjenek.
A Székely Nemzeti Tanács 210 000 székely-magyar ember akaratát tette le a román parlament főasztalára, hogy mi is közeledhessünk ahhoz, ami Európa más tájain már rég jut és kijár a nemzeteknek.
Ennek megvédése elől bújtak el véreink a parlament egérlyukaiba.
Vagy némultak el akkor, amikor szólniuk kellett volna. Örök életre székelytelenítették magukat.
Csíki Sándor
szekelyujsag.ro/magyartudat.com
