Modern civilizációnk számára csaknem felfoghatatlan a halál természetesnek tekintése, az, hogy földi utunktól való végső elbúcsúzásunk létünknek legalább annyira értelme és célja, mint maga az élet, nem szégyen, nem végállomás, csak átmenet, hágó, melyen átkelünk az Örökkévalóságba, tudván, hogy evilági létünk függvénye majdani örökkévalóságbeli állapotunk.
Ezért, hogy eleink nem ragaszkodtak oly görcsösen gyakran amúgy is csak arasznyi létükhöz, nem akarták elodázni elkerülhetetlen elmúlásukat, amelyre annak megannyi előjelét megtapasztalva amúgy is idejében felkészülhettek s ez gyakran még kivételesen nagy alkotásokra is képessé tette őket. Ma ez már egyre ritkább, bár előfordul, így Szőcs Zoltán könyvéből (Memoártöredékek, 2012) kiderül, hogy például az aritmiás szíve kiváltotta ijedtség íratta meg vele másfél év alatt (mellesleg negyven évi kutatás után) a „Szabó Dezső Enciklopédiá”-t, hiszen erre, mint fogalmaz, „csak akkor tudja rászánni magát az ember, ha az arcába vigyorog a pitvarfibrillációja, vigyorog és ezt mondja:
„Gazdikám, ugye tudod, hogy te – közreműködésemmel – bármikor feldobhatod a talpadat, ami nem is akkora nagy tragédia, hiszen éltél már eleget. Csakhogy mi lesz a négy évtized összegyűjtött Szabó Dezső-cetlijeivel? Nem kétséges, hogy kipurcanásod után néhány hónappal az utolsó darabig a kukában fognak landolni, hiszen te magad is alig vagy képes kiigazodni közöttük, gondolod, hogy a hálás örökösök a bosszankodáson kívül bármit is fognak kezdeni ezzel a papírhalommal és egyáltalán Szabó Dezsővel?” Engem meggyőzött ez a vigyor, és másfél év alatt – mindvégig aritmiás szívvel – összeszerkesztettem az enciklopédiát.”
„Memento mori”, „emlékezz a halálra”, mondhatnánk őseinkkel, éspedig lehetőleg mind gyakrabban, amint ezt oly találóan fejezte ki (a mégoly Petőfi-epigon) Tóth Kálmán (1831-1881) költeményében („Mese a halálról”):
A halál egy öreghez eljövén,
Megállt előtte s monda: Gyere vén!
„Ki vagy te?” kérd’ ez. – A halál vagyok. –
S köpeny alól kaszája kiragyog.
Megszeppen erre s vitát kezd az ősz:
„Nem szép tőled, hogy ily egyszerre jösz:
Nem érkezett se kártya, se levél,
Jöttödre nem is figyelmeztetél”…
– Micsoda? nem figyelmeztettelek?
Ez már hazugság tőled, vén gyerek;
Ha jól emlékezem rá, ugy hiszem,
Tizszer is bejelentém vizitem.
Élted mikor harminczon túl haladt
Arczodra kezdtem rakni ránczokat,
Mindenki észrevette, csak te nem…
Ez volt első látogatójegyem.
Később, hogy ismerkedjünk egy kicsit,
Más alakban jelzém, hogy lesz vizit:
Pomádét küldtem, pedig eleget,
Attól hajad folyvást fehéredett.
Durvábban is jelentém, hogy jövök:
Megtépásztam néhányszor üstököd,
Ugy, hogy egész kopasz lettél bele;
De te nem sokat törődtél vele.
Még jobban is jelentém magamat:
Midőn dobzódtál lakomák alatt,
És ettél fáczánt s ittál tokajit:
Megkoczogtattam lassan fogaid,
Mitől azok elkezdtek hullani…
Ez is jöttöm’ jelenté, atyafi!
Sőt ládd, tréfából azt is megtevém:
Látatlanul nyakadba ültem én,
Az utczán is hordoztál hátadon,
Magad is mondád, hogy: valami nyom,
S görbülni kezdett egész alakod…
No, ismerj meg – én voltam lovagod.
Ne mond tehát azt nékem, jó öreg,
Hogy én be nem jelentém jöttömet;
Ha ugy talállak készületlenül,
Te vagy az oka egyesegyedűl –
De a vitának nincs most ideje:
Öltözz’ föl szépen, hamar és – gyere.
Mindez azonban úgy tűnik, modern civilizációnk számára csaknem felfoghatatlan, pedig földi utunktól való végső elbúcsúzásunk létünknek legalább annyira értelme és célja, mint maga az élet, nem szégyen, nem végállomás, csak átmenet, hágó, melyen átkelünk az Örökkévalóságba, tudván, hogy evilági létünk függvénye majdani örökkévalóságbeli állapotunk.
Ifj. Tompó László
magyartudat.hu
