![](https://magyartudat.com/wp-content/uploads/Izsak_Balazs_Parlament.jpg)
2013. május 23. Budapest – beszélgetés Izsák Balázzsal, a Székely Nemzeti Tanács elnökével a Parlamentben. Az SZNT elnöke budapesti programsorozatának legjelentősebb eseménye az a beszélgetés volt, amely a székely, valamint a Székelyföldön kívül eső magyar autonómia törekvésekről, az RMDSZ sajátságos politikai helyzetéről és a rendszerváltás óta kialakult eseményekről szólt.
![Izsák Balázs a Székely Nemzeti Tanács elnöke a parlamenti beszélgetésen 2013. május 23-án Budapesten](https://magyartudat.com/wp-content/uploads/Izsak-Balazs-2.jpg)
– Egy olyan beszélgetést folytatunk, amit már régen elkezdtünk. Nemrég érkeztem Székelyföldről, ahol Izsák Balázzsal is alkalmam volt beszélgetni. Marosvásárhelyen fontos titkokat tudtam meg tőle. Ugyanis, ha valaki kicsit ismeri a székely mentalitást, akkor tudja, hogy mennyit jelent, ha valaki Székelyföldről származik. Izsák Balázs Marosvásárhelyről érkezett, de a gyökerei Háromszékig nyúlnak vissza. Egy kicsit beszélgessünk a családról, mert térben és időben a családon keresztül lehet legkönnyebben belülről megismerni a székely értékeket. Így érthetőbbé válik mindaz a közéleti szerepvállalásából, amiben mostanában látjuk.
– Köszönöm a szervezőknek a megtisztelő meghívást, megjelenésem azt az ügyet fogja szolgálni, amely méltó a helyhez, ebben a teremben. Én 1958-tól élek Marosvásárhelyen, de Sepsiszentgyörgyön születtem. Az egész család ott élt. Az Izsákok, az én dédapám beljebb élt, Sepsiszentgyörgytől 12 km-re, onnan költözött be Sepsiszentgyörgyre a 60-as évek táján. A vidék az Eger patak, a Bartaság felé nyitott. Ott van Székelyföld határa.
1916-ban érte a családot és az itt élő székelyeket az első menekülés: a román betörés. A románok dél felől jöttek, megkezdődött egy hullámszerű menekülés észak felé. Az én nagyapám akkor az olasz fronton harcolt. Őt a doberdói csata után halláskárosodással leszázalékolták. A családom múltját azért érdemes megemlíteni, mert sorsuk nagyjából ugyanaz, mint az egész Kárpát-medencében élő magyaroké. Az első és a második világháborút ugyanúgy élte meg minden székely család, mint minden magyar az egész Kárpát-medencében. Székelyföld 12.000 négyzetkilométeren terül el és körülbelül 300 km-re van a magyar határtól. Közepén helyezkedik el Székelyudvarhely.
– Kicsit nagyobb lépéssel haladva az időben, tudjuk, hogy édesapja, Izsák József, irodalomtörténész volt. Hallgatva Önt, nekem úgy tűnt, hogy erős kötődést érzett a humán világ, ezen belül pedig az irodalom és a történelem iránt. Mégis mérnöki tanulmányokat végzett. Ennek mi a magyarázata?
– Valóban így van. Édesapám oltotta belém a magyar irodalom szeretetét, ő magyar irodalom szakos tanár volt, 1940-45-ig édesanyámmal tanársegédként dolgoztak a Kolozsvári Egyetemen. A rendszerváltás azonban édesapám egyetemi karrierjét megszakította hazakerült Sepsiszentgyörgyre középiskolai tanárnak. Édesanyámat akkor vette el feleségül. A mi világunk mindig a magyar irodalom szeretete körül forgott. Már kisgyermekként az volt a meggyőződésem, hogy a legfontosabb dolog a világon az irodalom. Jó hogy vannak tudósok, politikusok, de az írók, a magyar írók az igazi politikusok. Rajtuk keresztül lehetett a gyerekekbe beleoltani a magyar kultúra szeretetét, Marosvásárhlyen a főiskolán, aki magyar irodalom tanár lett, magában hordozta a közéleti szerepvállalást is. Minden, amit a magyarságért tenni lehetett, az a tanításra, az irodalomra vezethető vissza.
Édesapámat a román politikai rendőrség folyamatosan megfigyelte. Fontos kiemelni egyik kedvenc írójának, Asztalos Istvánnak a művét: Elmondja János c. írását. Kósza János, a főszereplő, egy szegény ember. Felkel, lefekszik… apám nézete szerint ez a sodródó ember. Az 50-es, 60-as években ez a legnagyobb veszély, ami az erdélyi magyarságot fenyegette, a sodródás mentalitása. Apám rendíthetetlenül kereste azokat az írókat, akik gátakat emeltek ez ellen a sodródás ellen. Akik nem sodródó hősöket gyúrnak, faragnak, hanem parancsolnak a történelemnek. A szegénységet az értelemmel kell legyőzni. Nyilvánvaló, hogy a szegénység a sodródó életformát jelentette. Példaképet kell keresni, az íróknak iránymutatást kell adni, szereplőikből harcosokat kell gyúrni.
Apám egyik nagy gondja az volt, hogy tanítványai nem kapnak magyar katedrát, a magyar irodalmat szakképzetlen tanerő tanította Székelyföldön. Apám tanszékvezető tanárként arra kérte a hallgatóit, kollégáit, hogy írjanak, keressék meg volt diákjaikat és oldják meg az irodalomtanítás problémáját. Ellenőrizték, hogy ki oktat magyar irodalmat. Felismerték, mekkora kárt okoz, ha a magyar irodalmat szakképzetlen tanerő tanítja. Ahol lehetett, beavatkoztak, harcoltak az ügyért. Ez egyfajta közéleti tevékenység volt. Számára ez jelentette a gátak építését. Én már kisgyermekként szívtam magamba a tenni akarásnak ezt a fajta nagyon aktív formáját. Nem készültem én soha közéleti pályára, de mindaz, ami akkoriban sorskérdés volt, számomra is azzá vált.
– Hogy lehet, hogy mégis mérnöki tanulmányokra adta a fejét?
– Én irodalomtörténésznek készültem, hetedik osztályos koromig. Apám volt az, aki erről lebeszélt. Ő pontosan tudta azt – látva diákjai sorsát -, hogy irodalomtörténészként számomra két út lehetséges: az irodalom szakos diplomámmal vagy elsüllyedek valahol vidéken, vagy ha kimagasló teljesítményt nyújtok, akkor az a rendőrség figyelmét magára vonja. Ebben az időben a román hatalmak működését ördögi gondolatok vezérelték. A román politikai rendőrség a besúgó rendszer működtetéseése mellett sokkal alattomosabb rendszert működtetett. Az elv, amelynek mentén a magyarokat megpróbálták kiírtani: meg kell hallgatni ennek a nemzetnek a lelkét és úgy kell tönkretenni. Mindig a kimagasló tehetségek azok, akik meg tudják jeleníteni a magyar gondolkodásmódot, a megyar szellemi értékeket. Őket akarták morálisan, erkölcsileg összetörni. Nem bajlódtak egyenként az emberek, a kultúra kiírtásával.
Édesapám azt mondta, hogy ha annyira ragaszkodom az irodalomhoz, akkor lehetek mérnökként is író, irodalomtörténész. Tanulmányaimat befejezve, hazakerültem Marosvásárhelyre. Édesapám számítása tökéletesen beigazolódott. Valamennyire védett voltam mérnöli diplomám miatt, bár 21 évesen még így is akadtak problémáim. Az irodalomtól soha nem szakadtam el. Jártam tovább azt az iskolát, amelyet szüleim jelentettek nekem. Édesapám 83 éves korában halt meg, élete utolsó pillanatáig nekem tanárom is volt.
– Említette már többször az állambiztonság jelenlétét. Ez már abszolút politikai téma. Magyarországon ez egy nagyon nehezen megfogható és sok szempontból is kényes kérdés. Az erdélyi magyar kisebbség kiszolgáltatott helyzetét sem szabad elfelejteni. Amikor édesapja megfigyelési aktáival telt dossziéját vizsgálta, akkor egyrészt voltak-e megdöbbenései, rácsodálkozásai, másrészt fekete-fehér volt-e ez a világ ami Ön elé tárult? (Most hadd utaljak Könczei Csillára, aki rendszeresen publikálja édesapja megfigyelési dossziéjának tartalmát.) Az erdélyi közösségben vita alapot jelent-e, hogy ki a bűnös, vagy ki az áldozat? Mi a fehér, mi a fekete és hogyan lehet ebben a borzasztó káoszban rendet tenni?
– Én azt hiszem, hogy amikor erről a kérdésről folyik a szó, akkor mindig egy picit mellékvágányra terelődik a téma. Nem az az alapvető kérdés ugyanis, hogy ki volt besúgó., hogy ki volt kényszerítő és ki volt kényszerített, hanem hogy mik voltak azok az alapvető emberi magatartásformák, amelyek a közösségre nézve károsak voltak. Az előbb hosszabban beszéltem a sodródásról. és arról, hogyan figyelt fel erre a securitate. Ami legjobban bosszantotta az akkori hatalmat, az a határozottságunk és céltudatosságunk volt. A kérdést ma is a már sokat emlegetett soeródás kérdéskör felől kell megközelíteni. A rendszerváltást követően fel kell újra tenni a kérdést: a mai társadalomban mennyire dominál a sodródás, milyen az együttműködés a hatalommal? Mik az együttműködés megjelenési formái? Ezek sokkal fontosabb sorsdöntő kérdések, mint azt keresgélni hogy ki volt besúgó és ki nem. Általában a besúgókat zsaroló emberek közül választották ki. A zsarolás ténye pedig nem volt felróható, ugyanis. éppen az üldözöttek között voltak azok, akik az osztályharc áldozatai voltak. A rendőrség a volt politikai foglyokból próbált besúgókat toborozni és rajtuk keresztül kívánta megzsarolni, megfenyegetni embereket. Sajnos ebből az időből sok tragikus történetet ismerünk. Nekem, a történtek ellenére az a véleményem, hogy ezekkel a kényszer hatására megtörtént eseményekkel szembe kell nézni, tanulni kell belőle. Meg kell próbálni a lényeget megragadni. Apám iratcsomóiban sem azt kerestem hogy ki volt aki feljelentette, pedig egyértelműen kiderült a történetek összefüggéseiből. Ami számomra meglepő volt, az a nyílt és az alattomosan ténykedő emberek megnyilvánulása. Ugyanis apám naivan a nyílt ellenségeit érezte a legveszélyesebbeknek. Nem így volt. Ők nem jelentettek egyetlen sort sem. Azok az emberek okozták a legnagyobb problémát, akik a közelébe tudtak férkőzni.
– Közelebb egy kicsit a mához, meglepődtem, amikor egy korábbi beszélgetésünk alkalmával Ön azt mondta, hogy a mai napig tagja az RMDSZ-nek. soha nem lépett ki a pártból. Beszélt arról a lelkesedésről és arról a mámoros hangulatról, amelyben 89 végén, 90-es évek elején az egész erdélyi magyarság volt és amely mindmáig meghatározó szerepet tölt be Erdély életében. Mi vitte a rendszerváltáskor a közéleti mozgolódás területére? Ez a kérdés pártpolitikai dimenzióban értendő. És mikor kezdett el a hivatalos érdekképviselettel szervezeti formában gondolkodni?
– Aki messziről nézi az erdélyi politikai eseményeket, nem érti meg, nem tudja a folyamatokat helyesen értelmezni. Az erdélyi magyarságnak a rendszerváltáskor a legnagyobb élménye az volt, hogy végre saját magyar szervezete lett. Olyan pártot sikerült létrehozni, amely magyar, amelyik vállalja a magyarságágát! Aki 89 decemberében, nyomban karácsony után, beállt a végeláthatatlan sorokba – a frissen megalakult RMDSZ magunk által sokszorosított a jelentkezési íveiért -, az tudja, hogy a párt milyen erős belső kohéziót jelent. Az RMDSZ az alakulása pillanatában egységes szervezetként tűnt fel. Mindenki egyetértett abban, hogy egy egységes, erős magyar szervezetre van szükség és hogy a román politikában saját magunknak kell megállni a helyünket. A tisztán látáshoz ugyanakkor tudnunk kell arról is, hogy az RMDSZ-ben, hasonlóan más pártokhoz, a felszín alatt már az alakuláskor léteztek pólusok, volt egy úgynevezett pártelit. Ennek az a magyarázata, hogy 89 előtt Ceausescu annyira gyűlölte a magyarokat, hogy azokat akik nem a kommunista rendszer támogatói voltak, jóval a rendszerváltás előtt félreállította.
A 90-es évek elején, egészen addig, amíg az RMDSZ ellenzékben volt, ez volt az egyetlen párt, amelyik a magyar hatalmi érdekeket, az autonómia törekvést képes volt megjeleníteni. Tőkés László tiszteletbeli elnöke volt a szervezetnek. A kormányra lépés idején, 1996-ban vált láthatóvá, hogy nem egyformán dolgozunk.
![Izsák Balázs beszélgetése a parlamentben 2013. május 23-án Budapesten](https://magyartudat.com/wp-content/uploads/Izsak_Balazs_beszelgetes.jpg)
– Azért nagyon fontos az időpont, mert ahogy visszaemlékszünk, 96 óta erős kritika éri az RMDSZ-t, a politikai irányvonalával kapcsolatban. Azóta meghatározó személyek váltak ki, létrejöttek új pártok, de valójában az RMDSZ-t nem sikerült átformálni és egyik pártnak sem sikerült átvenni a vezetést. Az alternatív szervezetek sem tudják beváltani a hozzájuk fűződő reményeket. Az erdélyi magyar képviseletben egyetlen szervezet sem látszik elég erősnek ahhoz, hogy a belső rendet megváltoztassa, illetve hogy valódi potens kihívója legyen az RMDSZ-nek.
– Éppen 96-hoz, az RMDSZ kormányra lépésének idejéhez kapcsolódnak pozitív élményem. Ebben az időszakban az RMDSZ politikai irányvonalának ellenhatásként a Maros megyei szervezetben felerősödött egy rendkívül radikális szárny. Végbement egyfajta váltás és egy rendkívül erős, nemzetnek elkötelezett szervezet jött létre. Akkoriban abban bíztam, hogy ami sikerült a maros megyei szervezetnek, az nagyban, országos szinten is sikereket érhet el. A változások pedig megerősítettek abban, hogy a kialakult parlamenti eszközökkel, módszerekkel érdekeket érvényesíteni, változásokat elérni, Bukarestben a kormánnyal párbeszédet folytatni nem lehet.
Ebben az időben jelent meg alternatívaként a Magyar Polgári Szövetség és 2003 őszén alakult meg a Székely Nemzeti Tanács. A küzdelemnek nincs vége. A kialakult helyzet egyfajta propaganda fegyverré vált, amelyet az RMDSZ Bukarest orientált vezetői dobtak be a köztudatba. Ennek lényege az volt, hogy szó sincs a politikai színtér több szereplőjéről. Itt ugyanazok az emberek ülnek le, egyszer Polgári Szövetségnek nevezik magukat, egyszer pedig Székely Tanácsnak. Én akkor, abban a pillanatban is és most is nagyon fontosnak érzem, hogy az RMDSZ tagja maradjak. Tisztségviselő is voltam az RMDSZ-en belül és igenis meg fogom mutatni, hogy lesznek az autonómiának a párton belül támogatói. Erre az adott bátorítást, hogy pont a SZNT megalakulásának évében újra a Marosvásárhelyi k1-es körzetnek lettem a küldötte. Megint csak a nemzeti oldal győzött. Nem adom fel. Az RMDSZ-en belül meg fogom nyerni és be fogom vonni az autonómia iránt elkötelezett embereket a küzdelembe.
Március 10-én Marosvásárhelyen, a Székely Szabadság Napján amikor 30000 ember tüntetett Székelyföld autonómiájáért, akkor a székelyföldi polgármesterek a csíki, háromszéki, udvarhelyi polgármesterek, az RMDSZ színeiben lévő polgármesterek kivétel nélkül ott voltak. Én ezt megelőzően találkoztam velük. és azt tapasztaltam, hogy mindannyian elkötelezett hívei a Székely Nemzeti Tanácsnak és az autonómiának. Megfelelő irányításra van szükségük és semmiképpen nem szabad egy politikai harc áldozatául odavetni őket.
– Mi az elmúlt 10 évben, 2003 óta rendre visszatérünk a SZNT és a székely autonómia törekvéssel kapcsolatban két dologra. Az egyik, hogyha megvalósulna a területi önrendelkezés, akkor kívül rekednének a Székelyföldön kívül élő magyar közösségek, holott az erdélyi magyarság jelentős része nem Székelyföld. Ez elég gyakran megfogalmazódik. A másik kritika, inkább gazdasági jellegű: ha Székelyföld, ki is vívná az autonómiát, gazdasági szempontból életképtelen régió lenne. Nemrégiben megnéztem a Tusnád Kongresszusnak azt az anyagát, amely a XX. sz. elején nagyon fontos tanácskozás volt Székelyföldön.
– A székelyföldi területi autonómia, a Székelyföldön kívül élő magyarság helyzete, sorsa, nem újkeletű kérdés. Telek Géza fogalmazta meg 40-50 oldalban az ezzel kapcsolatos aggályokat. Írásában pontosan azt feszegeti, hogy ha lesz egy autonóm Székelyföld, akkor mi történik a Székelyföldön kívüli magyarokkal. De még tovább megyek vissza időben, megint csak édesapámra utalok. Már 1944-ben, 23 éves korában közölt egy cikket, amely Székely Tanulmányként ma is létezik. Ennek az írásának a záró bekezdése ezzel a mondattal kezdődik: „nem lehet ezt a témát úgy érinteni, hogy ne gerjesszünk mesterségesen egy székely-magyar vitát”. Apám így fogalmazott: sokan azt mondják, hogy nincs külön székely és külön magyar. Valóban nincs. Csak együtt van. Tehát a magyarságon belül van a székelység, amely hagyományörző törzse a magyarságnak. A székely-magyar ellentét voltaképpen abból adódik, hogy a sok magyar közösségről más-más magyarságképet lehet kialakítani. Ezzel a ténnyel szembe kell nézni. Ugyanakkor Székelyföldön nem lehet lemondani arról – már csak azért is, mert 75%-os többséget alkotunk -, hogy ez a közösség ne saját maga gazdálkodjon saját erőforrásaival. Ki kell mondanunk: Székelyföld a természeti kincseitől kezdve minden erőforrását beleértve, a székelyeké. Azé a közösségé, amely a magyar nemzet része. Tehát van egy alap megközelítés, amit ha helyesen értelmezünk, akkor lefedhetjük ezt a kérdést. A másik megközelítés szerint az RMDSZ Brassói Kongresszusára utalok. Ekkor került szóba először az autonómia, amely bekerült a programjukba. Ebben jelent meg a háromszéki autonómia, amit ma is reális elérhető célnak tartok. A háromszéki autonómia ma szervezeti autonómiát jelenti, amelynek jogalanya az erdélyi magyar közösség és amely az egész erdélyi autonómia kérdésre kiterjed.
A következő szint a sajátos felállású önkormányzatok autonómiája. A háromszéki autonómia önkormányzatának környezet által megválasztott vezetésének értelemszerűen fel kell vállalni a személyi autonómiával járó jogköröket, hiszen a magyarság többséget alkot. Nincs szükség külön kisebbségi önkormányzatra. A legmagasabb szintet a regionális területi autonómia jelenti. Ebben az önkormányzatok egy tömböt alkotnak és a régió egészének ez egy olyan erőt képviselő közössége, amelynek joga van, hogy a terület sorsát irányítsa.
Ott akadt el a Székelyföldön kívül eső magyar autonómia törekvés, hogy a másik két szintről kevesebbet beszélnek. A székelyek nem tudják feladatuknak tekinteni az egységes erdélyi autonómia probléma megoldását, hiszen az egész éppen a helyi sajátosságok elvén alapszik. A jövőkép kialakítása és a célhoz vezető út elérése éppen a helyben élő emberek feladata. Hívtak partiumi fiatalok, kértek, hogy mondjam el, mit csináljanak, hogyan induljanak el autonómia törekvésükkel kapcsolatban. Azt mondtam, hogy el kell menni az emberek közé és saját magatoknak kell az utat kijeölni. Székelyföldről nem lehet megmondani, hogy milyen jövője legyen Partiumnak. Most elindult ott is egy autonómia mozgalom, de az én meglátásom az, hogy a mindenkori magyar kormányok behatárolják a lehetőségeiket. Jó példa erre a románok magyar oktatáspolitikára vonatkozó sajnálkozó kijelentése: „hát ezek a szegény magyarok nem fognak tudni románul és mi lesz itt velük.” Összefoglalva az autonómia törekvéseket, véleményem szerint elszánt, őszinte, kitartó munkára van szükség, hitelesen kialakított jövőképpel.
magyartudat.com